9.fejezet

Louis szemszöge:

Éppen a könyvtárba tartottam, s hangokat hallottam bentről. Két is merős hangot… Zaynét és Harryét.

- Sajnálok! Net akjar! Kicsjúszott számon! – ez Harry hangja volt, valahol irtó magasban szárnyalva. Halkan benyitottam a helyiségbe, pont akkor, mikor Zayn megütötte őt. A szívem összeszorult, de vártam.  Motyogott valamit Zaynnek, miután földre esett.

Nem értem! Zayn olyan erőset nem képes ütni, hogy ő földre kerüljön tőle… De csak egy pillanatig nem figyeltem, az említett már emelte a lábát, hogy rúghasson.

- Zayn… - ő rám nézett, de a földön fekvő fiú nem. Ő magában a pokolba kívánhat engem.

- Louis megmentett, légy hálás érte! – mordult rá. A fürtös fiú most nézett rám. Arcán néhány csíkban könny csordogált, ajka remegett. Egy pillanatra meglepett, aztán megkomolyodtam.

- Harry, menj ki, kettesben van beszédem Zaynel. – mondtam. A fiú felállt, nyögve meghajolt és elköszönt. 

 Gyilkos pillantással meredtem Zaynre.

- Ez mi volt? – meredtem rá továbbra is.

- A kölyök megsértett és feleselt. Egy kis illemtan órát tartottam neki, mikor közbeszóltál… - vetette elém a szavakat. Olyan mértékben lettem mérges rá, mint még soha. Ezt ő is észrevette és a falnak hátrált, mikor közeledtem.

Szemét amint tudta elkapta rólam, de végül a falnak szorítottam.

- Nézz a szemembe! – parancsoltam rá, nem épen lágy hangon. – Most nagyon figyelj! Te, Liam és Niall egy ujjal sem érhettek a kölyökhöz! Ő az enyém, én fogok dönteni a sorsáról, hogy mikor mit érdemel…

- Ne kezd el apánkat játszani!

- Tessék? – kérdezetem vissza meglepetten.

- Jól hallhattad! – megragadtam, és nekicsaptam a falnak.

- Na most tényleg , nagyon, nagyon figyelj rám! Eddig hagytam hogy úgy beszélj velem, mintha lenne köztünk akár egy csepp  rokonság is, de ebből elég! Nem fogsz úgy beszélni velem, mint a kutyaütő szolgákkal. Nem tudhatod, hogy mikor érsz el egy pontot, ahol elszakad a cérna nálam és akkor nem lesz jó vége a dolognak. Most pedig csendben végighallgatsz! Megértetted?! – megrázta a fejét, hogy igen.

- Akármit is tesz a fiú, az én dolgom kiszabni a büntetését, tehát ti nem tesztek semmit, ha feldühít titeket. Különben… - itt elengedtem, és annál a pontnál ütöttem meg őt, ahol ő Harryt, csak kicsikét több erővel. – ugyan azt kapjátok vissza tőlem! Gondolom azt nem akarod? – térdre rogyva csóválta a fejét. – Add csak tovább a többieknek! Aki egy ujjal is hozzá ér, az megkapja a magáét!

***

2 nappal később

Még a kis Lilianám is a legszebb ruháját vette fel, mert jön vacsorára az öreg Styles. Én megbeszéltem a dolgokat Mahidevrannal, majd Harryt is elkaptam terítés előtt.

- Ajánlom, hogy betartsd azt, amiben megegyeztünk. Mahidevran már mindent megtett és nem számít rád sem pakolásnál, sem vacsorán. Az este miértjét pedig magadban tartod!

- Da. – dühösen az arcomba fújta a levegőt. Még mindig orrol rám azért amit mondtam? Ha tudná, hogy mennyire megbántam… De majd egyszer, valamikor a közeljövőben kárpótolom ezért. Ha ügyes lesz, talán már ma este…

- Mehet úrfij? Máhíjdevrán mérges, ha kések! – vetette elém a szavakat, akár kutyának a csontot.

- Menj csak! – mondtam. Ő elindult, én pedig háttal nekidőltem a falnak. Lecsúsztam ülésbe és gondolkodtam.

Ezt az érzést akartam egész életemben! Epekedni valaki után, aki minden porcikámat gyűlöli. Ebben van kihívás. Meg fogom szerezni, testestül, lelkestül. Ő azaz ember,  akinél nem találhatok jobbat, hiszen a lelke még vad, nem törte be egyetlen ember sem, nem teljesít bármit, amit mondok.

Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen érzés olyan embert csókolni és ölelni akit szeretek. Ha csak egy pillanatra is, de ezt meg fogom tapasztalni, ma este! Mert ma megteszem! Nem húzom az időt, hiszen már így is majd fel robbanok.

***

Ez az ember valami szörnyű! Egész este ócska vicceket mesél, családi történeteket fűz minden fogáshoz… De mégis, Harry elvonta erről a figyelmem és nem unatkoztam.

-… Hát én azt hittem megszárítja magát! – erre mindenki felnevetett, bár abban biztos vagyok, hogy mind arra várunk, hogy a vacsora véget érjen. Ez volt már vagy a 100.-ik ilye vicc.

- Köszönjük Mr. Styles, ez is egy igazán jó vicc volt, mint az előzőek – erre megforgattam a szemem. -, de ideje felhozakodnom azzal, hogy tárgyaljunk. Lenne szíves átfáradni velem a dolgozószobába? Ha van kedve, elfogyaszthatunk egy brandy-t vagy szívhatunk egy szivart, amíg az üzletről beszélünk.

- Legyen Kevin fiam, de hova ez a nagy sietség? Időnk mint a tenger, de ha ennyire fontos neked, menjünk hát! - bólintott az öreg. Felálltunk az asztaltól és mindenki más felé ment. A szemem elől, Harry tűnt el legelsőnek.

***

Óvatosan kopogtattam be a szoba ajtaján, mikor megláttam hogy még ég nála az olajlámpás.

- Tessjék! – kiáltotta ki Harry.  Mikor becsuktam az ajtót, megkerestem őt a gyenge fényben. Nem volt nehéz megtalálni őt ebben a kis ficaknyi szobában. Az ágy széléhez volt kuporodva a sarokban, a falnak támaszkodva.

- Leülhetek? – mutattam az ágyra.

- Da! Bár inkjább én kéne felájja’, mer magja itten van.

- Ez a te szobád, itt te szabod meg, hogy mit csinálsz. – vontam meg a vállamat, majd leültem eléggé közel hozzá.  Közel tudtam férkőzni hozzá, mert térde fel volt húzva, kezével kulcsolta át. 

Arca értetlen grimaszt mutatva meredt felém.

- Mjit akjar az úrfij?

- Beszélgetni. – erre a fejét a térdére hajtotta úgy, hogy ne lássam az arcát. Mikor beszélt, a hangja tompa volt.

- Mjiko’ maguk beszélget vele’, én kapok mindig üt vagy fenyeget. Miért net mondják: Ok njélkü’ akar megver? Még az is jobb mint hjiteget.

- Most igazán beszélni akarok veled, méghozzá a könyvtáras esetről. Mi történt akkor?

- Zayn úrfij kért egy könyv, Ahjogy tjetszjik , és én oda vitte’. Azt mjond ez net az, pedig tjudtam, mert olvas azt. Erre mondok rosszat neki, ezért ver engem.

- Én is valahogy így tudom. De engem más érdekel. Zayn nem tud olyan erőset ütni, hogy akárki is földre kerüljön tőle. Talán egy nő, vagy valami kis satnya ember, mint Mathieu. És láttam hogy sírtál, ne tagadd!

- Ha most meg akjar üt, tegye, de net mondjok semmi. –jelentette ki bátran.

- Nem értelek. Velem feleselsz, velük alázatosan viselkedsz, behódolsz. Nekem miért nem hódolsz be?

- Mert magja net érdeme’ aljázat!  Láccik nem volt utcán pár óránál több. Akkor ismerne egy fő szabáj!

- Csak nem a nem tudod, kiben bízhatsz? – vontam fel a szemöldököm. Felkapta a fejét és nagy szemekkel nézett rám. – Vannak titkok a családban, amiről csak páran tudnak… De ez valami olyat jelenthet, hogy bennem megbízol.

- Kicsi se! Már egyetlen pilljantásbó’ lát, magja rókalelkű.  Ilyenbe’ ép eszjű net bíz!

- Manipulálsz, igaz?

- Ennyjire érdeklem?

- Csak ki akarlak ismerni. Áruld el a titkodat!

- Akkor cserjébe magja is valjami titok.

- Megegyeztünk! –vágtam rá. Két legyet kapok el egy csapásra.

- Tudja, a test egy nagy báb, amjit az ész mozogtat.  Csak tanul kell a bábozás, hogy jó legyjen a színdarjab. Ha megtjanul átérez érzelmek, tud beszélni a báb. Ha átél érzelmek, tud mozgat báb. Vagy egyszerű’ tapasztal nékü’ megtanu’ hogy kell mozgat és beszéltet.

- Te melyik vagy?

- Ez is az is. De a szembe’ mutatkozjó érzelmek nagyon nehéz tanul. Olvasni könnyű, csal nehéz. Csal felismerni lehetetle’.

 - Neked ez is megy?

-Mindent el tudjok játsz. De maga is mondja titka!

- Nem mondtad, hogy mondjam. Én inkább megmutatnám.  De emeld fel a fejed, hogy lássam az arcod. És csukd be a szemed! – a szívem nagyot dobbant, amikor mit sem sejtve megtette. Máskor csak erőszakosan nekimentem volna az ajkaknak, de ő most más… Őt nem akarom letámadni, bár a vége ugyan az lesz, ellök majd, de nem érdekel…

Várjunk csak! Én most hezitálok! Ha sokáig gondolkozok, elvesztem… De most valamiért nem merem megtenni!

- Úrfij kinyjithat szemem? – kérdezte ártatlanul. Már nem is olyan mintha elutasító lenne, nincs megvetés a hangjában.

- Még ne! – közel hajoltam hozzá, olyan közel, hogy levegőt sem mertem venni, nehogy észre vegye, hogy ott vagyok pár centire tőle és a gyönyörű ajkaitól.

Nem tettem mást, csak előrébb hajoltam és máris összenyomódtak az ajkaink. Sajnos csak ennyi volt, mindössze 10 másodpercig tartott az egész, amíg észre nem vette, fel nem eszmélt, és el nem lökött. Olyan erővel lökött el magától, hogy keresztülesve az ágyon, az ajtó és a közte lévő résbe zuhantam.

- Chto on sdelal ?! – lábait letette az ágy mellé, belemarkolt hajába, miközben rágörnyedt a térdére. Semmit nem értettem ebből, de a hangjában lévő felháborodás arra utalt, hogy nagyon nem tetszik ez neki. - Pochemu? Pochemu ya?! Bog! Vylezatʹ! – hangja hisztérikussá vált. Nem láttam arcát, most kezeibe temette azt.

- Nem értem!

- Idti! Idti el!

- Menjek ki?

- DA! – mikor rám emelte az arcát… Szeméből könnyek folytak, arca vörös volt. Ajkai remegtek. A többi kölyök csak bőgni kezdett, de ők nem érdekeltek. Harry viszont… Sírni látni, maga volt a pokol. Nem akartam ezt kiváltani belőle, de az eddigi idő alatt kialakult énem akaratosabb a szeretgetni vágyó, kedves énnél. – VYLEZAT’! Tünyjön e’! – ordította. Jobbnak láttam tenni amit kér.

Felálltam és kimentem a szobából. Megálltam az ajtóban, majd hallgatóztam. Sírása átment ordításba. Mikor abbamaradt és csak súrlódás hangját hallottam, benyitottam.

Harry eltűnt a szobából…