Harry szemszöge:
Lassan,
kicsiket pillogtam. Jó szokásomhoz híven, most is elaludtam az aktusunk után.
Mellettem, mint mindig, Louis ült. Nem aludt, ébren volt. Én ásítva felültem,
majd ránéztem. El sem akartam hinni, hogy egy ilyen csoda mellett ébredek fel
minden alkalommal.
- Kérlek,
áruld el, hogy vagy képes mindig szunyálni, miután megvolt? – mosolygott Lou.
Én kuncogva megráztam a fejem.
- Ne cukkolj
már, ilyen vagyok és kész! – vigyorogtam rá, ő pedig játékosan meglökött.
- Én pedig
ilyennek szeretlek…! Erről jut eszembe! Már két éve, hogy együtt vagyunk és nem
is beszéltél arról, hogy hogyan is zúgtál belém.
- Cserébe
valamit! Mondjuk egy csókot.
- Hű, hát ebbe
bele fogok rokkanni! Jó, megpróbálom! –
drámázott, de szeme boldogan csillogott. Én csak mosolyogva ráztam a fejemet.
Hogy lehet valaki ennyire idegesítő és ennyire röhejes is egyben?
- Szóval,
akkor kezdődött, mikor a Larryzés. Először nem is tudtam, hányadán állok veled,
de ami nagyobb gond volt, saját magammal. Arra lettem figyelmes, hogy jól esik,
mikor hozzám érsz, és akarom is érezni az érintésedet. Aztán, ez most csajosan
hangozhat, jöttek a pillangók. Néha, mikor megálltál a hülyeségekben, mert
kezdett elfajulni eléggé felnőttes irányokba, én azt akartam, hogy mennyünk
tovább, csak nem mertem szólni, mert féltem, hogy hülyének nézel majd. De
annyira örültem, amikor elrántottál egy sarokba, és a lepkék is örültek.
Innentől mindent tudsz.
- És ezt eddig
miért nem tudtad elmondani?! – háborodott fel, majd oldalba bökött.
- Kérdezted
valaha is? – mosolyogtam rá kitartóan. Ekkor nyílt a szoba ajtaja és mindketten
odanéztünk. Az épp elforduló Liamet láttuk meg. Vagyis, mostmár a hátát.
- Bocsánat,
nem kopogtam. Szóval, csak azért jöttem, hogy öltözzetek, mert tíz perc és
indulunk! – mondta és ezzel ki is viharzott.
- Eddig
aludtam?! Miért nem keltettél fel?!
- Olyan édesen
néztél ki. Nem voltam képes felkelteni téged! – mondta, majd megcsókolt.
***
Már itt is
vagyunk, egy stúdióban. Louis először eltűnt, aztán feltűnt. Még átbeszéltük a
szokásosat, miszerint rólunk semmit. De vajon mi történt a stúdióban? Persze,
hogy egymás mellé ültettek minket. És Louis nem tudta magát visszatartani,
miért is tudta volna?
Mint mindig,
láthatatlan mozdulatokat tett. Hátul feltűrte a pólómat és a derekamat
cirógatta. Én belülről harapdáltam a számat, fel akartam robbanni. Egy
pillanatban, mikor senki sem figyelt, Zaynt nézték, aki épp válaszolt egy
kérdésre. Én oldalba böktem Louist, aki rögvest rám pillantott.
- Hagyd abba!
– tátogtam. Ő csak elvigyorodott.
- Akarom!
Most! – tátogta.
- Dehát két
órája volt! – akadtam fenn előző szavain.
- Nem érdekel!
Veled nem lehet betelni! – mondta, majd beharapta a szája sarkát. A pillanatot
a műsorvezető szakította ketté, aki most nekünk küldött egy kérdést.
- Fiúk, ti mit
gondoltok a rajongók túlzásba vitt Larry imádatáról, a már-már valóságosnak
gondolt képzelgésekről? Harry? – én még ránéztem Louisra, aki két gyorsat és
egy rövidet pislogott. Oké, akkor mehet a monológ…
- Őszintén
szólva, ez kissé rémisztő, mennyire is oda vannak egy nem létező párosért.
Viszont az rémisztőbb, hogy a Larry mivoltát is pártolják. Persze, amíg nem
csak egy-két ember képzelgése volt a párosunk, nem kellett félnünk attól, hogy
bárki rögtön buzinak nyilvánít minket. Mostanra ez globális „problémánk” lett.
Nem tudom, milyen rébuszokból olvassák ki azt egyesek, hogy melegek lennénk, és
ez nincs így. Persze ha a shipperek megmaradnának maguknak, akkor nem
ócsárolnák őket, hisz egy-két blog nem a világvége. A képek gyártása pedig…
Hát, ha nem kerül nyilvánosság elé, hanem az illető személy számítógépén marad,
akkor ezzel nem is lenne gond. – adtam le a számomra kimerítően hosszú, gépies
szöveget, amint már fejből tudok.
- Louis?
–pillantott rá a nő, ő pedig rám nézett. Én is megadtam a szokásos jelet. De ő
másképp indított, mint szokott.
- Nos az én
véleményem gyökeresen más, mint Harry gondolatai. Most elárulok egy titkot
mindenkinek, aki itt van a stúdióban és azoknak is aki a kamerákon át lát
minket. Kérek mindenkit, a lehető legkomolyabban vegyenek. Én. Szeretem.
Harryt. Ez a kőkemény valóság. Most eltérek a megszokott mivoltomtól, mert ezt
halálosan komolyan mondtam. Nem hiszitek igaz? Akkor most figyeljetek, mert
ebből nem lesz több! – szólt, majd megragadta az államat és ajkaira nyomta az
övéit.
Kicsit erőszakosabban,
mint máskor, de egy igen kellemes csók vette kezdetét. Mikor kettéváltunk,
lejjebb csúsztam a kanapén, a fejem égett a vörösségtől. Mit fogunk mi még ezért kapni. Élő adásban… Jaj!
- És most
tartok egy kis Gy.I.K. – ot shippereknek. Mióta? Amióta véget ért az X-factor.
Mért tagadtuk? Mert ez volt a parancs. Megvan-e minden, úgy ahogy
elképzeltétek? Ó, naná, még sokkal jobban is! Nos, ezen is túl voltunk. De még
közel sem a vége ez mindennek. – szólt és a farzsebében kezdett kotorászni. Én
még inkább el akartam bújni. Persze, akartam, hogy ne kelljen titkolóznunk, de
ez akkor is túl hirtelen jött nekem!
Amint
megtalálta amit keresett, két ujja közé fogta és megmutatta a kamerának. Én
csak takartam az arcomat, hogy senki ne lássa, mennyire is vagyok elpirulva. De
az arcom színével képes lettem volna beleolvadni a kanapé vörösébe.
Ha ez még nem
lett volna elég, Louis letérdelt elém, kinyitotta a kis dobozt. A közönség, ha
jól hallottam, olyanokat mondott, hogy te
jó ég! meg hogy Úr isten, megkéri a
kezét!. Ezt sikította a legtöbb ember. Én pedig olyan szinten pörögtem fel,
hogy remegtem. Az idegtől rám tört a remegés és az a kényszerű nevetés.
Először egész
arcomat eltakartam a tenyeremmel, abba fojtottam a mosolyomat, majd kinéztem
kezeim takarásából és ő még mindig ott volt. Őszintén, köpni-nyelni nem tudtam,
csak görcsösen nevettem tovább, számat továbbra is takartam két kezemmel.
- Lassan három
éve, hogy együtt vagyunk. Eddig titkoltuk és én már nem bírtam tovább. Úgy
gondolom, elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy tudjam, összeillünk. És igen,
ezt egy papír fecnivel is meg akarom erősíteni. Szóval… Így élő adásban, a
világ szeme láttára megkérem a kezedet. Hajlandó vagy hozzám jönni? – végig a
szemembe nézett. Mikor végzett, összepréselte az ajkait.
Nem voltam
képes kinyögni amit akartam. Egyszerűen csak lassan bólogattam, próbálgattam
kinyögni valamit, de semmi nem jött. Ő elővette a gyűrűt, elhúzta az arcomról a
bal kezemet és felhúzta a gyűrűt. Én sírni tudtam volna, de még az sem ment.
Mikor
észrevettem, hogy fel akar állni, a testem a tudatomon kívül cselekedett. Konkrétan
rávetettem magamat és elterültünk a padlón. Megcsókoltam hevesen, a közönség
pedig füttyögött. Életemben ilyen jó reakcióra nem számítottam.
Még akkor sem
szakadtunk szét, mikor a kamerák leálltak és a tömeget kiterelték. Zayn és Liam
szedtek szét minket. Én Lou kezét szorongatva, szorosan hozzábújva sétáltam. Az
öltözőbe mentünk. Távolról hallottuk a menedzser ordítását, hogy mindenki egy szobába menjen.
Várható volt, hogy nem a nagyközönség előtt veri ki a balhét. Ő jobban szereti
csak diszkréten leüvölteni a fejünket. Már amennyire az üvöltés az lehet.
Nem tudom mi
járhatott a többiek fejében, de mindenki vigyorogva gratulált, én pedig csak
egyre vörösödtem. De az elkerülhetetlen is megtörtént, konkrétan berobbant az
ajtó és mi mind elképedtünk. A menedzserünk nem volt nagy ember, de annál több
hang szorult belé. Mindenki tudta, hogy minél inkább vörös a feje, annál inkább
fog ordítani. És most még a kopsz feje búbja is vörösbe váltott.
- EZT MÉGIS
HOGY A FENÉBE GONDOLTÁTOK?! MÉG AKKOR SEM HELYESELTEM VOLNA, HA OTTHON TESZITEK
MEG INTIM KETTESBEN, DE ÉLŐ ADÁSBAN? A FRANC ESNE BELÉTEK, HÁNYSZOR BESZÉLTÜK
MÁR MEG, HOGY A BUZIS DOLGAITOKAT NEM A VILÁG ELŐTT INTÉZITEK?! – ordított,
mint a sakál, én pedig fülem-farkam behúzva néztem a földet. – TUDJÁTOK HÁNY
RAJONGÓT VESZTETTETEK EZZEL?!
- Vagy inkább
te mennyi pénzt vesztettél… - morogta Zayn.
- EZZEL EGYÜTT
TI IS! IDIÓTÁK VAGYTOK EGYTŐL EGYIG! LEFOGADOM HOGY TUDTÁTOK! DIREKT RENDEZTÉTEK
EL ÍGY, HOGY BOSSZANTSATOK! PEDIG ÉN BÍZTAM BENNETEK! NEM ERŐLTETTEM RÁTOK
ÁLBARÁTNŐT, HAGYTAM, HOGY AZT CSINÁLJATOK, AMIT AKARTOK, CSAK EGY KIS
DISZKRÉCIÓT KÉRTEM! DE PERSZE, NEKTEK MUSZÁLY KEVERNI A SZART! - fülsüketítő decibeleket ragadott meg a
hangja.
- A fenébe is,
hagyd már őket békén! – állt fel mellőlem Louis, ezzel elengedve a kezemet.
Csak szemem sarkából néztem fel, még mindig a padlót figyeltem nagyrészt. – Ezt
mind én találtam ki, senkinek semmi köze hozzá. És tudod mit? Őrülök, hogy
keverem a szart, mert egy ilyen kis törpe nem fogja az utamat állni, hogy azt
tegyek, amit akarok! Ha épp élő adásban van kedvem hozzá szólni, vagy akár
hozzáérni, én megteszem! Nehogy már egy ilyen kis seggdugasz mondja meg, hogy
mit csináljak! – szólt vissza Louis. Egy kis sziszegés hallatszott a
többiektől.
- TE SEM VAGY
JOBB TOMLINSON! SZARHÁZI BUZIK VAGYTOK MIND A KETTEN! MITKÉPZELSZ, KI VAGY TE,
TALÁN AZ ATYAÚRISTEN, HOGY ÍGY
BESZÉLJ? JOBB LENNE, HA SEGGEDEN MARADNÁL KISKÖCSÖG, MERT NEHOGY AZT HIDD, HOGY
ENNYI AZ ÖSSZ TUDOMÁNYOM!
- Te meg
nehogy azt hidd, hogy hagyok neked bármi lehetőséget, hogy bánts minket! Rólam
leperegnek a szavak! És csak úgy taktikázz, hogy a két szarházi buzi a végén még kidobat az állásodból! Ne hidd, hogy nem állnak
sorban mögötted ezren, és biztosra veszem, hogy ők még örülnének is, ha a
pesztránk lehetnének, úgyhogy nem csak én kell a seggemen maradjak öregem! Ha
így folytatod, a vonat amiben a tőlünk lesikkasztott pénzt szállítod, hamar
csütörtököt mond majd és te egyenesen repülsz majd ki a mozdonyból! Úgyhogy
jobb ha vigyázol, mert én sem vagyok gyenge kisfiú, és megvédem a barátaimat, a
szerelmemet meg pláne. – szólt Lou és a
férfi csendben maradt. Látszott, hogy vissza akar szólni, de inkább kiviharzott
a szobából.
- Öregem,
ettől még a fülem is kettéállt, rendesen beoltottad! – nézett rá Niall. Louis
csak vállat vont és rám nézett.
- Megmondtam.
Rólam leperegnek a bántó szavak, de Harryt nem hagyom, hogy szurkálja. Innentől
már nem áll az utunkba senki az égvilágon. És nem vagyok büszke hogy ezt
mondom, de most szarok a rajongókra. Nekem te kellesz Harry és nem ők. Nem lesz
nálad fontosabb ember az életemben, soha már. – mondta Louis és én boldog
voltam. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen boldog leszek. És azt sem, hogy
ilyen parádésan kéri majd meg Louis a kezemet.
- Harry szólj
már valamit! – lökött meg óvatosan Liam.
- Én le…
Leblokkoltam. Kicsit sok volt így hirtelen… Még mindig remegek! – tartottam
előre a kezemet. – Louis, ezt mióta…?
- Talán már
egy hónapja dugdosom előled azt a vacakot a kezeden. Mindig magammal hordtam,
hátha akkor jön el a pillanat, de most lettem kész rá. De legalább az igent nyögd ki, akkor lesz
teljes az egész!
- Igen! –
szóltam halkan. Pedig kiáltani tudtam volna! – Veled akarok lenni örökké!
- Az örökké nagy
szó Harry! Gondold meg mielőtt kimondod! – szólt és elém lépett. Én át karoltam
a nyakát és oda fúrtam az arcomat.
- Ha én ezt
mondom, az úgy is lesz! – suttogtam a nyakba. – Ha a testünk messze is van, a
lelkünk úgyis együtt lesz!
- Csókot fiúk!
– szólt Niall. Ezután, mind skandálni kezdték, hogy csókot! Mi nevetve engedtük el egymást és rájuk néztünk.
-
Elrontottatok egy romantikus pillanatot! – szóltam rájuk, de ők csak skandáltak
tovább és tapsoltak is hozzá. Louis megfogta az államat és maga felé fordított.
- A közönség
csókot kíván! Akkor adjuk meg a módját! – mosolygott, s ajkaimra hajolt. Egy
igazi intenzív csókot mutattunk be a fiúknak, amit ők füttyögve fogadtak. Abban
a pillanatban úgy éreztem, soha nem szakíthat minket ketté senki és semmi. Csak
mi voltunk ott egymásnak, de mi akkor is ott leszünk, ha az egész világ
ellenünk lesz.
Szeretjük
egymást és ez a lényeg. Csak szeretni kell és kész! Ha valakinek nem tetszik,
az nem kell ránk nézzen és minket nem is fog érdekelni, mert van egy hely ahol
minden úgy van, ahogy mi akarjuk. Ez a hely a mi KÖZÖS VALÓSÁGUNK…
Sziasztok! Már kint található a búcsúzónak szánt lezáró bejegyzés is!