4.Fejezet

Harry szemszöge:

 
Gyorsan szedtem a lábamat, nehogy az úrfi utánam jöjjön. Mindig, minden svindlis akivel találkoztam, azt mondta, hogy: A szemét nézd meg legelőször. Az első állandó érzelem, amit meglátsz benne, az vezérli minden cselekedetét… Ennek a szabálynak már sok mindent köszönhetek. 

Amit az úrfi szemében megláttam, az megrémisztett. Amit a lépcsőn láttam, az a még nem annyira, az csak egy láng volt, amivel azt fejezte ki, hogy nem szimpatizál velem, még is akar valamit, ami neki jó, de nekem nem biztos. Amikor először ütött meg, egy szikra futott végig a szemében, ami a dühöt jelképezi. Amikor bemondtam neki a nevet elgondolkodni látszott, a ködös tekintetből, de ezek a kiolvasások mind csak kicsi, pillanatnyi fellángolások voltak. 

Amikor a falhoz lökött, pupillája összeszűkült és csak rám koncentrált, méghozzá a legnagyobb dühvel, amit valaha élő ember szemében láttam. Amikor rendesen végignézett rajtam, a karomon, akadt meg a szeme, mint minden embernek. 

Mikor az egyik német tolvajfiú, bizonyos Tymmo, nagyon feldühített, meg akartam verni. Az első mondat, ami akkor az eszembe jutott, az volt, hogy mit olvas ki a szememből. Azt válaszolta: Dühöt, nagymértékben, de nem lennél képes megtenni amit akarsz. A legkisebb szikra a szemedben, ami az íriszed leg sarkában található, elárulja, hogy ez csak egy olyan érzelem, ami az elfojtott dühtől tör ki rajtad. Nem fogsz bántani, csak megfélemlítesz. Te nem bántasz senkit. – és nagyon igaza volt. 

Soha életemben nem ütöttem még meg senkit azért, mert feldühített, vagy egyéb okból sem. 

A családomon kívül, mindenki ujjal mutogatott, hogy nagydarab és izmos, tehát biztosan gond nélkül ver meg valakit… Senki nem ismer engem annyira, hogy tudja, mi dühít fel igazán, de csak egy pont van, amit ha valaki megüt, begurulok. Eddig még senki nem ment el odáig, kivéve Tymmo, de ő csak egyszerűen jó emberismerő, különben nem játszott volna az idegeimmel. Azzal, amit a családomra mondott, nagyon elásta magát. Egy gyengepontom van, a családom, de nem hagyom, hogy ezt ellenem használja valaki. A családomon belül, a legjobban arra leszek ideges, ha a húgaimról beszél valaki, ismeretlenül.  Tymmo sem jutott el a húgaimig, elég volt anyámat a szájára vennie, máris nekimentem.

Az úrfi is félreismert, nem vagyok az a nagydarab verekedős, mint amilyennek gondolhatott. Bármeddig tűröm, ha vernek vagy ócsárolnak, engem nem érdekel. 

Ha a fejébe látnék, azt látnám: Ekkora nyámnyilát! Nem mer megütni, és még fél is tőlem! - ebben biztos vagyok. Megtanultam manipulálni az érzelmekkel, hogy látszódjon is rajtam, amit akarok. Éppen a félelmet találtam a legmegfelelőbbnek az úrfi előtt. A legnagyobb utcai színésznőtől tanultam meg Minszkben, hogy hogyan láttassam az érzelmeimet igazán, Tymmotól pedig azt, hogy ez hogyan mutatkozzék meg a szememben és az arcmimikát is használhassam. A színésznő, Tara megmutatta, hogy a testbeszédben és a hanglejtésben hogyan mutatkoznak meg egyes érzelmek. Így tanultam meg szemrebbenés nélkül hazudni. Talán mondhatom azt, hogy a mestere lettem a testemnek…

- Na megvagy te kis senkiházi! – Mahidevran egekben szárnyaló hangja ütötte meg a fülemet. Az ágyamon ülve, még rá sem tudtam nézni, mikor belemarkolt a hajamba és lerántott onnan, egyenesen ki vitt az előtérbe. – Még is hogy gondoltad, hogy az első napodon sem tolod le a kis hátsódat a terítéshez, he?!

- Kérem, asszjonyom enged el! Eto bolʹno! Eto bolʹno! 

- Hogy gondoltad, hogy elbújsz előlem, he?!

- Net bújok! Loujs úrfij kért megy vele! Pár perc jötte’ mert küld el testvérjié’! – válaszoltam panaszos hangon, miközben a fejemet fogtam, hogy csillapítsam a fájdalmam. A nő rántott egyet rajtam, jelezve nemtetszését.

- Ne merd őt alibinek használni te kutya!  Meglátjuk, mit mond erre ő maga! – nem értettem semmit, csak hogy kutyának nevez, majd megrántotta a hajamat olyan erősen, amennyire csak bírta, húzott előre. Most már tényleg kutyának éreztem magam, mint akit rövid pórázon visznek. 

Végül odaértünk az ajtóhoz, és mikor kopogott felrántott. Felálltam, de magasságomnak köszönhetően, az alacsony nő csak alacsonyan érte el a fejem, így azt hátra húzta.

- Szabad! – hangzott az úrfi szava és az a boszorkány, belökött a szobába.

- Elnézést a zavarásért Louis úrfi, de ez a kölyök – itt rántott egyet rajtam – nem volt jelen a terítésnél. Azt állítja magával volt dolga. Igaz ez kérem? – a hangjában minden tiszteletet belesűrített, de mikor rám nézett, a legmélyebb gyűlölet mutatkozott arcán. Louis arca vigyorra húzódott, mikor rám nézett. Elgondolkodott. Ha nemet mond, engem megbüntetnek, ha igent, csak a hajráncigálást kapom. Igyekezett a félelmet kihozni belőlem, de én nem adtam meg neki, amit akart. Csak kérőn néztem rá.

- Igen, velem volt dolga. – jelentette ki egyszerűen. Mikor ezt kimondta, a nő elengedte a hajamat. A földre rogytam és a fejemhez kaptam a fájdalomtól. Miközben igyekeztem a térdemre esni egy megkönnyebbült sóhaj futott ki a számon. Az úrfi csak önelégült mosollyal figyelte, hogy hogyan tűröm a fájdalmat. Ő nem egyszerűen erőszakos, hanem tökéletesen rá illik a szadista jelző. Mintha rá találták volna ki.

- Tűnj innen és szedd rendbe magadat! Tíz perc múlva legyél az étkezőben, különben megbánod! – mordult a nő. Szerintem mindketten arra számítottak, hogy mászva közelítem meg az ajtót, de nem. Én felálltam, s mivel mind a két ember feljebbvaló nálam, mindkettejüknek fejet hajtottam. Mahidevran arcára vetettem egy röpke pillantást, s a teljes megdöbbenés uralkodott rajta.

Csendben becsuktam magam után az ajtót, és már nem a szobámba mentem, hanem egyből az étkezőbe. A helység teljesen üres volt, az asztal megterítve. Óvatosan a fejemhez nyúltam, ami a hajam húzásától, hasogatott. Óvatosan lehajoltam és poroltam egy kicsit a nadrágomon, bár nem lett koszos. 

Mikor felegyenesedtem, a szobát kémleltem. Hosszú asztal, rajta sárga  terítő. A falakon egyszerű mintás tapéta volt, olaj-sárga színben és fehér csíkok futottak végig rajta merőlegesen. Az asztal közepén, egy nagy gyertyatartó volt elhelyezve, felette egy csillár lógott a plafonból.

- Nem jártál még nemesi házban? – jött mögülem egy ismeretlen hang. Hátrafordultam és megpillantottam egy alacsony lányt. Szőkésbarna haja a vállára omlott, óriási szempilláival nagyokat pislogott rám, és gyönyörű, zafírkék szemeivel végigvizslatott. Ruhája moszat zöld volt, a szoknya alján fodrokkal. 

- Net kisasszjony. Mága volna Tina kisasszjony?

- Te pedig az új szolga. Jól mondta Louis, nagyon érződik rajtad, hogy orosz vagy. – nézett rám lesajnáló tekintettel. 

- Net tudo’ szabad-e ily’t mondani kisasszjonynak, de van gyönyörű szemek. –erre szemét elkapta rólam, és lesütötte azokat. A fényben látszott, hogy orcáira pír költözik. 

- Köszönöm. – mondta halkan, majd újra rám nézett.

- Ne tessen köszjönni azt, ami igaz, kisasszjony. – ebbe a mondatomba még jobban belepirult. Olga a húgom is ennyi idős volt, mikor otthagytam őket. Sokat csúfolták az iskolában, mert nincs szép ruhája és mindig én vigasztaltam.  Neki is jól esett, ha dicsérgettem valamiét, persze csak mértékkel, hogy ne legyen önhitt. – Szeret leül az asztal? – csak megcsóválta a fejét, kicsit megrogyott, majd kisétált az étkezőből. Helyét a mogorva arcú Mahidevran asszony váltotta. 

- Na akkor ide figyelj! Minden nap öt órakor várlak itt, ahogyan a többi szolgálót! Hat óra előtt 10 perccel megkeresel engem és megkérdezed, hogy mit hozz fel a konyhából. Reggel hat órakor felkeltek mindenkit, és fél hétre lent vagy a konyhában. Megeszed a reggelire valódat, majd felmész megteríteni a reggelihez és felviszed az úr és családja reggelijét a többiekkel. Dél előtt ugyan ez a szabály! A reggelit kivéve, minden étkezés a mosogatás után veszi kezdetét nekünk. Megértetted?! 

- Da asszjonyom!

- Rendben, akkor menj a konyhába, a többiek már lent várnak. Amint letetted az ételt, beállsz a fal mellé és nem szólasz vagy mozdulsz meg, csak ha a család kérdez tőled, vagy kér valamit, értetted?

- Da asszjonyom! 

- Utoljára pedig azt mondom el, hogy te hozod fel a legnagyobb tárcán lévő ételt, a csirkét. De ha elejted, furkós bottal verlek meg, megértetted?!

- Da asszjonyom!

- Akkor eredj! A konyha balra lefelé van, az előszobából induló fehér faajtó mögötti csigalépcsőn jutsz le oda. – ezzel otthagyott.

Kimentem az előszobába, és megpillantottam a fehér ajtót. Eddig valahogy nem tűnt fel, hogy ott van. Kinyitottam és lentről megcsapott a finom ételek illata. Mikor bementem, becsuktam magam után, elindultam lefelé. Halk nyüzsgés várt lent.

- Jo estet. – köszöntem, mire mindenki néma lett. Minden szempár rám szegeződött és ez szörnyen nyomasztó lett. Hirtelen mindenki elkezdett beszélni, össze vissza és eléggé hangosan. Egy fiú lépett elém és a kezét nyújtotta.

- Szija! Té vágyh azh új fijuh? Á névem Mathieu. – elfogadtam és kezet ráztam vele.

- Da, az én neve’ Harold, de hív Harry. 

- Ne ággodj, itt elshöre mindénki távolágtártoh, de aztán kedvesek. Egy idöh után befoghádnák. 

- Tége’ miko’?

- Csák pár nápbá telt. Gyere, gondolom té viszéd á csirkét. Menjünk mert Mahidevran ássony dühös lész. – és én mentem is utána. Egy nagy pulton voltak sorba az ételek és a 13 emberből mindenki vitt valamit. Az állat, amit én vittem fel óriási volt, gyönyörű körítéssel. Amikor az asztalon lévő üres helyre letettem a tárcát és a szárnyast, odaálltam Mathieu mellé. 

A család viszonylag gyorsan evett, de a beszélgetés megütötte a fülemet. Zayn úrfinak és Liliana kisasszonynak születésnapjuk lesz. Először az úrfié, holnapután, aztán pedig a kisasszonyé két hét múltával. 

A tekintetem néha áttejelődött Louis úrfira, aki végig engem nézett, s mikor összekapcsolódott a tekintetünk, akár csak egy pillanatra, ő elvigyorodott. Hogy tartsam a béna kis mulya cselédfiú álcát, ilyenkor lehajtottam a fejemet.

Mr. Tomlinson megkocogtatta a poharat a villával, majd felállt.

- Minden egyes ember figyelmét kérem. Most a szolgálókhoz és a családomhoz is szólok. Zayn születésnapja után két nappal, azaz január 14.-én jön hozzánk az egyik ügyfelem vacsorára. Mindenkitől fokozottan kérem, hogy a legkedvesebb és legalázatosabb énjét vegye majd elő aznap este. Az úr, Edgar Jonathan Arthur Lloyd Styles, Anglia egyik legbefolyásosabb embere, és a mi bankunkat választotta, hogy pénz hagyhasson nálunk. – amikor meghallottam a nevet, megállt a szívem egy pillanatra. Ebből semmit nem mutattam, mert ha különösebb hangulatváltozást mutatok, Louis úrfi rájöhet a titkomra.

 Leleményes fiú, meg kell hagyni, de túlságosan elszaladt vele a ló. Elkelt volna egy két verés mint nekem, kiskoromban. Így megtanulhatta volna a tiszteletet. A saját apját is kutyába veszi, és úgy tekint le minden emberre ebben a házban, mintha ő olyan más lenne. Ha az apja nem lenne gazdag, ő is jöhetett volna szolgának!

De ha a nagyapám idejön, abból baj lehet. Ha ráismer bennem apa fiatalkori énjére, akkor vége van, dől minden. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy magával vigyen. Apa megmondta, hogy ismerte már annyira, hogy ha a fiát nem is fogadja vissza, de az unokáját minden áron magához venné. 

NEM! Belőlem nem lesz úri ficsúr, aki a család pénzével él…