1.fejezet

Sziasztok! Gondoltam, kiteszem a fejezetet! Igen, első fejezet, blee, olyan unalmas és száraz, de! A harmadik fejezetben már lesz egy kis akció, úgyhogy... Olvassatok! :)
A félkövérel írt beszélgetés Franciául folyik!
 Előre bocsi, hogyha nem a korhoz illő dolgokat találtok benne! Meg a sok nem érthető orosz szóért!


 Harry szemszöge:

A fiú jó zsákmánynak tűnt. Hetykén nézte a tömeget és vizslatta a darázsderekú lányokat, akikkel ha szemkontaktust talált, azok kuncogva tették orcájuk elé a kezüket, hogy takarják annak szégyenlős pírét.

A legjobb ember, akit ki lehet zsebelni, az önhitt ember. Felém sem pillantva, orrát fennhordva igyekszik egyre közelebb hozzám, mígnem belém nem ütközik, s a lehetőséget kihasználva, elragadom az óráját.

- Néz előre pór! – beszél angolul, s rá sem nézve szólok neki.

- Izvineniye úrfij. – ezzel távozom a helyszínről, s szaporán veszem lépteimet. Megint besietek egy sikátorba, hogy szemügyre vegyem a zsákmányomat. Eléggé súlyos, tehát sokat érhet. többet kereshetek, ha beadom egy kovácsmesterhez. Bár ezért a ronda monogramért levon majd pénzt, de félheti vacsorám megvan belőle. Forgatva próbálom kivenni a betűket.

- L… W… T… Nos, L.W.T. úrfij, ez már shakhta.

- Mit beszélsz pór? – felkapom a fejemet, s az órát a markomba rejtem. Az előbb kirabolt fiú utánam jött. Közelebb sétál. – Mit mondtál, mikor kizsebeltél?

- Net értek. Net beszélek angliyskiy.

- Mit beszélsz, ha nem angolt? – nézett rám, miközben közeledett. Én egyre hátrálok, és innen nem menekülök. Teljesen beépített zsákutcába léptem. Talán van esélyem, ha beszélek.

- Beszél kicsit francja, nemetskiy, lengyjel, és nagyjon kis angliyskiy.

- Mi az anyanyelved? – értetlenül néztem rá, s rájött, hogy nem értem. – Hol születtél?

- Sankt-Petersburg. – vágtam rá. Thomasa, a francia utcalány felkészített valamennyire, hogy milyen kérdésekkel találkozhatok.  Nagyon megkedveltem azt a lányt, de csak barátok voltunk, segítettük egymást. Nem használtam ki, hogy mi a munkája, csak segítettem neki, mert sokat tanított franciára. Ő beszélt oroszul, nagyon is jól, de mondhatom azt, hogy tőle kaptam a legtöbbet. Ápolt, ha rosszul voltam és viszont. Nem hiába voltam Párizsban a legtöbbet.

- Szóval orosz vagy… Miért loptál?

- Nincs pénzj. Csak kenyerjem, azt is lop. Éhes, mióta jött London. Remélt kapok pénzjt arany.

- Ha visszaadod az órát, nem szólok a rendőröknek.

- Miért net szól eddig? – kérdeztem rá. – Kijálthat rendjőr, nekem már végem. Az óra a tulajdonja, tudom odaadom és kiált rendőrt!

- Na jó, ezzel nem megyünk semmire. Nem rendőrért megyek! A húgomat hozom, ő beszél franciául, azt jobban megérted, nem?

- Da. Maradjok itt, net hív rendjőr?

- Nem, de ha futsz, tényleg rendőrt kell kiáltsak. – ezzel elment. Inkább nem próbálkozom és keresem az esetleges kiutat, ha mégis rendőrt hívna.  Sehol nincs egy átkozott ajtó vagy ablak sem. Innen nincs kiút. 

Valaki kiáltott, de nem az fiú. Belapulok az árnyékos sarokba, ahol vélhetőleg nem látnak. Egy tucat rendőr megy át a sikátor előtt, arra amerre L.W.T. ment.

- Hol van? – megpillantok egy gyönyörű sárga ruhába öltözött lányt, a haja fel van kötve szoros kontyba. Kész úrnőnek néz ki ezzel a külsővel, mégis, mikor a sikátorba néz, az arca aggodalmat tükröz és olyan lágy tekintettel méri fel a sikátor minden szegletét, mintha nem látott volna még ilyet.

- Itt vagy, orosz? – kurjant be a fiú, mire előrébb lépek. Ütött kopott sapkámat leveszem és az órát bele teszem, észrevétlen.

- Ő az? – kérdezi a lány lágy hangon. A fiú csak bólint és a lány közelebb jön. Én visszahátrálok az árnyékba, mire megáll. – Nem bántok! Csak beszélnék veled.

- Szép a hangod. – dicsértem meg. – És a ruhád.

- Köszönöm, de előjönnél. Nem szeretem, ha a sötétből bókolnak. Olyannak látsz, mint aki bántani akar?

- Nem. –ezzel előrébb léptem. Az úrfi hadart valamit, de azt végképpen nem értettem. – Hogy hívják magukat?

- Az én nevem Jasmine, ő pedig a bátyám, Louis. Tudni akarja a nevedet.

- Harold. De mindenki csak Harrynek hív.

- Esetleg valami vezetéknév? Vagy dologházból szöktél?

- Nem, de a családom nevét nem mondom meg. Legyen elég annyi, hogy ők Oroszországban vannak.

- Hány éves vagy? – kérdezi. Nem tetszik a sok kérdés, de válaszolok.

- 15. És maguk?

- Én, lassacskán már 20, Louis még csak 17. – a fiú és a lány megint hadarnak valamit. – Mikhez értesz?

- Hát, tanultnak nem éppen mondanám magam, de jól megállom a helyem a házimunkában. Bármilyen munkát el tudok végezni. – most már tudom mire megy ki a játszma…

- Cselédnek beállnál-e? Lenne fedél a fejed felett, nyelvet is tanulnál, kapsz ételt és heti 10 penny.

- Mennyit ér a 10 penny?

- Tudsz belőle venni magadnak plusz ételt, vagy ha arra szottyan kedved, elmehetsz egy pubba és vehetsz magadnak 3-4 sört, esetleg rumot.

- És az óra?

- Nem szólunk érte. Ha jól végzed a munkádat, elfelejtjük, sőt, csak a hármunk titka marad. A szüleink nem tudnak semmit. Amúgy is cselédet keresünk. Elvállalod?

- Igen.

- Akkor gyere! Louis, ő elvállalja!

- 10 pennyért? – nevetett. – Csodálom. Bár, ahogy kinéz, minden pénzre szüksége van. De az órát kérem vissza! – én engedelmesen elővettem és átnyújtottam neki.

 - Nyugalom, jó sorod lesz! Oh, és ne ijedj meg, attól hogy sokan vagyunk, mert a legtöbben fogadott gyerekek vagyunk, de Louis nem. Ezért hordja fent az orrát annyira.

- Maguk hányan vannak testvérek?

- Akik a Tomlinson családhoz tartoznak, azok a szülők és az új munkaadóid, Jessica és Kevin Tomlinson. – eközben már a piacon tartottunk előre, a családot keresve. – Az ő gyerekeik Louis, Tina, Maya és Liliana. Őrájuk nagyon figyelj, mert ha velük ujjat húzol, nagyon pórul jársz. Nem hinné az ember, hogy milyen gonoszak a kicsik, de Louis a legrosszabb... Aztán az adoptáltak közül én vagyok a legidősebb, nekem még nincs leendőbelim…

- Pedig ilyen szép lánynak mint ön biztosan akadna minden ujjára egy udvarló!

- Köszönöm, de ne bókoljon ennyit, mert a végén tényleg zavarba jövök. Szóval én vagyok a legidősebb. Nálam csak három fiatalabb fiú van, Zayn, Niall és Liam.  Velük se nagyon akarj merészkedni, csak teljesítsd amit mondanak és kész, de ha valami olyat kérnek, amit tilos, vagyis törvény tiltja, azt ne tegye, csak forduljon hozzám, vagy kiáltson értem.  Eleinte sokat fogják zaklatni, hiszen maga lesz a legfiatalabb fiú a háznál, de ha akarja én segítek.

- Volt már ennél nagyobb gondom is Jasmine kisasszony, higgye el, sok mindent meg tudok oldani.

- Ja, és egyvalami, amire nagyon figyeljen nálunk. Otthon ki kell érdemelni azt, hogy akármelyikünket is kisasszony, vagy úrfi nélkül szólítsa meg. Velem az kivételes eset Harry, mivel máris lenyűgöztél a francia tudásoddal. Hol tanultad meg ilyen jól?

- Egy francia lánnyal éltem együtt Párizsban, mielőtt idejöttem, és ő tanított.

- Hol ismerte meg?

- Az utcán. Ő egy utcalány, de nagyon jószívű. Kenyerét és vizét mind megosztotta velem, ahogy az otthonát is.

- Oh, egy repedtsarkú… És kapcsolatot is létesített vele?

- Nem Jasmine, ő a legtisztességesebben bánt velem! Nem kellegette magát, a közös szállásra sem hozott jöttmenteket, de cserébe én néhány hidegebb estén vele tartottam védelmezni. Sokat gondolok rá… Talán neki is küldhetek a fizetésemből 1 pennyt, meg  négyet a családomnak Szentpétervárra és a többit pedig elteszem. Mindig jöhetnek nehéz idők, és akkor minden penny számít.

- Nemes célok. Okos fejjel osztod szét a pénzt. Az öcsém mindent csak költene és költene… Egyszer ő fogja elinni a vagyont.  De nézd, megérkeztünk, ott van Kevin és Jessica. Nekik így köszönj:  Jó napot, uram, asszonyom.

- Jo napot urjam, asszjonyom.  Így jó?

- Tökéletes. A többit majd fordítom.

- Anyám, Apám, találtunk egy megfelelő cselédnek valót, aki elvállalja 10 pennyért. – szólt Louis úrfi és arrább állt. Egy magas, bajszos férfit pillantottam meg először. Cilindere még inkább magasabbá tette. Mellette egy alacsony nő, mélyen dekoltált lila ruhában. Haja barna volt, hátul feszes kontyban, amibe két oldalt egy fonat vezetett.

- Jo napot urjam, asszjonyom. – kicsit meg is hajoltam mellé. Igyekeztem mindennél jobb benyomást kelteni.

- Honnét jött? – kérdezte nyersen a férfi. Arca leolvashatatlan volt érzelmek terén, míg a felesége egy lágy, bíztató mosolyt küldött felém.

- Előzjő otthonom Párizs, születtem Szentpjéterváron. – a férfi hadart valamit, de közben én kérlelőn nézte Jazminre.

- Azt mondja, hogy szép hely Oroszország és hogy biztosan erős vagy. Azt kérdi, mennyi súlyt bírsz.

- Ha kell elviszek 30-40 kilót is. – hát igen, otthon sok fát kellett cipeljek. Valamivel fűteni kellett… Apám vágta a fát én pedig hátamra véve cipeltem. Csak heti kétszer járhattunk és sokat kellett hozni.

- Azt kérdi, mikhez értesz? Mit tudsz elvégezni házimunkát?

- Takarítok, kertben végzek munkát. Kapálok, ősszel összegereblyézem a leveleket, ha kell, fákat vágok tüzelőnek. Bent tudok segíteni a háziasszonyoknak, ha megkérnek valamire. Még ha kell, tudok némi ételt is készíteni. Meg is tudok javítani néhány holmit. – mondtam és Jazmin már fordította is.

- Biztos nem mondod neki sem a vezetéknevedet?

- Nem. Annyit még mondhatsz, hogy a középső nevem Edward, de a családnevemet nem árulom el. Talán csak annyit, hogy apám angol és anyámért ment Oroszországba.

- Erről majd mesélhetsz nekem. – mosolygott. ­– Rendben, akkor felvettünk. Az első feladatod, hogy vedd el a nehezebb csomagokat a cselédektől. Aztán otthon ők megfürdetnek és adnak ruhát, pizsamát és megmutatják, hogy hol van a szolgaszállás. Aztán az egyik elkísér hozzám ahol majd beszélünk. – mondta és sietett előre. A háziasszonyok a kezembe adták a csomagokat, és elindítottak előre.

Bevezetés

Csak futottam és futottam, hogy ne érjenek úttól a rendőrök. Ha nem rohanok teljes lelkemből, akkor elkapnak és bezárnak az egyik dologházba, vagy ami rosszabb, guillotine alá küldenek a lopásért. Idegen ország, idegen nyelv, idegen emberek! Minden idegen a számomra, csoda, hogy még magamat nem tartom idegennek, amikor belenézek egy pocsolyába és meglátom a tükörképemet.

Gyors lépteim bevisznek London város egyik piacterére, de a rendőrök csak nem akarnak lemaradni mögöttem. Szorosan fogom a kezemben a kis tarisznyát, amibe beletettem a kenyeret és a pár napos almákat.

- Állj meg te kis tolvaj! – kiállt utánam az egyik, miközben befurakodik az embertömegbe. Az állj és tolvaj szót sikerült megértenem. Nem tudok sokat angolul, egy hete érkeztem. Sok helyen jártam, amíg ideértem Szentpétervárról. Jártam a gyönyörű Moszkvában, Minszkben, Varsóban, Frankfurtban, és a napfényes Párizsban. Minden helyen megtanultam egy kicsit a nyelvből, hisz egy hónap alatt sok mindent szed fel az ember, ha még csak 15 esztendős is.

Sikeresen befutottam az egyik sikátorba, ahol még tűrhetően volt élet. Berontottam az egyik nyitott ajtón egy romépületbe, majd a falhoz lapultam.

- Utánam! Most elkapjuk azt a semmirekellőt! Esküszöm, guillotine alá juttatom, ha megtalálom! – a szívem hevesen vert, amikor meghallottam a guillotine szót. Egy szó, amitől a vándorlásom alatt rettegtem. Ha most börtönbe visznek, akkor nincs menekvés…

Amint a sok láb eldobog a ház előtt, én lerogyok és leülök a koszba. Már lassan férfi vagyok, de még így is olyan módon viselkedem, mint egy gyermek. A vége minden napnak az, hogy elsírom magamat, és úgy alszom el. Síratom a családomat, akik ottmaradtak Szentpéterváron, és keresik a kenyeret, míg engem a jobb élet reményében elküldtek. Annak reményében indítottak útnak, hogy valahol megtalálom a helyemet és sikeresen keresek pénzt az életre. Annak reményében, hogy jobb sorom lesz, ha beállok valahova szolgának és legalább fedél lesz a fejem felett.

Apám is innen származik, csak anyámért hagyta el a nemesi életet, amit nem is bánok. Soha nem tartottam magamat nemesi sarjnak és mások sem tartottak annak polgárpukkasztó viselkedésem miatt.  Loptam, csaltam és mindent elkövettem, hogy a húgaimnak jusson étel minden nap. Ha csak egy kis kenyérhéj miatt láttam őket mosolyogni, már az lángot gyújtott a lelkemben, hiszen az örömükre tettem.

A hónapok alatt nem csak nyelveket, hanem különféle csalásokat tanultam. Azt, hogy hogyan szerezzek minél több dolgot zsebtolvajlással. Tárcákat, könyveket, zsebórákat, és ha mázlid van, pénzt is. Bármit, amit pénzé lehet tenni. Szerencsémre olyan jó az arcmemóriám, hogy akit kizsebeltem, azt nem keresem meg és nem lopok tőle, de nem is adok el neki semmit.

De egyáltalán ki vagyok én, akinek a nagyapja egy angol nemes? Ennek a nemesnek volna egy földönfutó unokája, én, Harold Edward Styles. 1780-ben születtem, Szentpéterváron. Anyám Nadja Zubkin, apám Stephan Norman Lewis Styles. Két fiatal lánytestvérem van, és ők az életem értelmei…

Most el kell indulnom, itt nem maradhatok. Inkább az utcán éjszakázom, mert ott élet van éjjel is nem, mint egy kopár házban.  Elindulva visszajutok a piactérre és ahogy jobban kinyitom a szemem, meglátok egy nagy nemesi családot. Fiaik sétálnak elöl, s lányaik a szolgaasszonyokat nézik, hogyan, s mit válogatnak a sok zöldség közül.

 A leg idősb fiú sétál legelöl, mindig, mindenkoron, ezt még édesapám tanította. Arcából és magasságából ítélve, nem léphetett még felnőtté. A mellényének zsebére pillantok. Valami aranyosan megcsillan a zsebében, s rájövök, hogy egy arany zsebórát rejteget ott…

Szereplők

Senkiről nem írok semmit, mert a történet alatt minden kiderül!

Harry Styles (15):

  

Louis Tomlinson (17):

 

Jasmine Tomlinson (20):

Zayn(17), Niall(16), Liam(16)Tomlinson

 Mathieu - ejtsd: Mátyijő - ( Szolgáló a Tomlinson háznál, információforrás a házon belül, Harry "barátja"):

Rajtuk kívüli, kép nélküli szereplők:

 

 

  Jessica & Kevin Tomlinson (szülők)

Tina, Maya és Liliana Tomlinson ( édestestvérek Louissal) 

Mahidevran asszony -ejtsd: Májdevrán - ( szolgálóknak adja a feladatokat - Sorry, nem jut eszembe mi annak a pontos megnevezése!)

Kb.: ennyi! A többit a sztoriból kell kiszűrni!