10.fejezet

Harry szemszöge:
Amikor kiment a szobából, ordítottam. Ha ordítok, mindig nyugodtabb leszek, de most nem… Erre nincs olyan cselekedet, ami megnyugtat.

Óvatosan arrébb húztam a kis szekrényt a faltól és megláttam a kisajtó körvonalát a tapétában.  Sírva kinyitottam és mikor bemásztam, a lyukba, kissé visszahúztam a szekrényt, hogy ne lehessen észrevenni az ajtót. Levettem az olajlámpát és az ajtót mikor becsuktam, elkezdtem előre mászni, a könnyeimtől nem is látva.

Nem hosszú az út, legalább is Mathieu szerint csak pár méter. Azt mondja, minden kis cselédszobából nyílik egy ilyen, egy a szállásnál is kisebb szobába, ami arra szolgál, hogy egyedül legyünk, ha muszáj.

Meg is láttam a kisajtót, erősen megnyomtam előre és az kinyílt. Bemásztam a szobácskába, belöktem az ajtót, majd elhelyezkedtem a földön a sarokban. A lámpát letettem a szoba közepére, hogy mindent bevilágítson.

A könnyem megállíthatatlanul folyt, akármit is tettem volna, ezt nem tudom elállítani, mert mindig érzem a bizsergést a számon. Ez szörnyű! Mit tegyek, hogy ez a szörnyűség váljon egy hajmeresztő rémálommá?! Bármit megtennék, csak ne legyen ez az egész valóság!

Meg kell nyugodjak! De hogyan?! Ettől a szörnyűségtől lehetetlen…

Az altató, mindig megnyugtat. Amit anya énekelt, ha rosszat álmodtam…

Nyugodj meg, ne sírj fiam.

Kinn a fagyos éjszakában

Fényesek az égen a csillagok

Nézz a tiszta égre,

Látod, ragyognak a csillagok

A tengeren minden vitorlás felett.

Ez álmodban velünk van egy szürke macska

Lesz álmodban öröm,

lesz ott dió, édesség

Kapsz új csizmát, mézes süteményt

Ruháidat angyal aranyból szabja

Csak aludj el édes kisfiam.

Ez is csak egy rossz álom. Otthon arra ébredek, hogy anyám ül az ágyunk szélén és vigyázó szemmel kíséri álmunkat…

De miért kaptam ezt? Egy csók, életem elő csókja… Nem hiszem el, egy fiú csókolt meg! Ezért az akasztásnál ezerszer rosszabb jár. Ha ez kiderül, az úrfit kimentik, mint egyetlen örököst, engem pedig hagynak közszemlén megkínozni!

És a családom…? Hogy küldjem el a levelet, hisz abban megírtam, hogy találtam egy munkát és minden rendben, de ez korántsem igaz! Semmi sincs rendben, mert most minden felborult!

Nem elég, hogy loptam, csaltam, de bedőltem ennek az undorító embernek is! Pedig ha hallgatok magamra, nemet mondok… Magam mondtam, hogy rókalelkű emberben nem bízom, de valamivel megbabonázott.

Most biztosan sírva meséli az apjának, hogy „mit tettem”. Ráadásul, ha szerencséje van, még a papának is a fülébe jut az egész. Tudja jól, hogy mi jár ezzel, és biztos vigyorog magában. Milyen ember az ilyen?!

Miért mentem be abba a nyomorult sikátorba, s miért nem kezdtem el futni? Ha még az utcán is lennék, kinn az esőben, hóban, viharba, éhezve, szomjazva, az is jobb lenne, mint egy férfitől csókot kapni!

De ez az érzés a számon, nem akar elmúlni. A szívem hevesen vert, nagyon felzaklattam magam, bár ez nem is csoda. Ujjaimmal óvatosan végigsimítok az ajkaimon és újra érzem a nyomást, mintha a számat újra az úrfi forró ajkai nyomnák…

Elkapom a lámpát, kinyitom az ajtót és elindulok vissza a szobába. Majd álomba sírom magam, mert aludnom kell! Megnyomom egy kicsit az ajtót, majd a kis szekrénnyel együtt tolom előre. Kimászok a keskeny résen, mindent a helyére teszek, majd mikor a szobában világos van, felállok. 

- Szóval így tűntél el! – hallottam a hangot, amire összerezzentem. Bár csak a könnyem folyt, szipogtam, most újra felkavarodott bennem a por. Sok mindent érzek egyszerre. Félelem, düh, tartás, gyűlölet.

Mikor hátrafordultam, előrébb lépett, én pedig hátrább.

- Ne jöjjö’ idje! – szóltam rá. Száját elhúzta, arca fancsali lett.

- Kérlek, ne félj! – lépett megint, én is hátráltam és ezzel a falnak szorultam.

- Net félje’?! Hogy net félje’? Maga undorjítóbb mint hitte’!

- Ne mond ezt! – lépett megint közelebb. Szűköltem, mire megállt. Nem színészkedésből, most magamtól jött. Féltem. Féltem, hogy megint megteszi.

- Miért net? Fáj az mi igaz?

- Tőled igen. – szemeivel a padlót kémlelete.  – Csak a te szavaidra reagálok igaz érzelmekkel. Azt kérted, mondjam el a titkomat, én megtettem. Beléd szerettem, ez az én titkom. Te vagy az egyetlen, akit azért csókoltam meg, mert szeretem. Kerestem azt, aki az én szempontjaimnak megfelel, kinél azt érzem, amit akartam. Ez te vagy!

- NET! Soha net! Net fogjok tenni semmi magána’! Net teszjem azt amit aka’! Net fogok szeret!

- Nem is akarom, hogy engedelmeskedj. Nem is kérnék tőled ilyet, mert te más vagy. Csak két dolgot szeretnék…

- Mi?

- Hogy erről ne szólj senkinek semmit… A másik, hogy lehet hogy életemben utoljára van lehetőségem, de… Még egy csókot kérek.

- Net! Az elsjő természete’, de a második soha. Bármi más, csak az net! – arra számítottam, hogy most kemény vonásokkal rám néz és közli: Ha nem, akkor apám azt fogja hinni, hogy te támadtál nekem… - de nem! Ő rám nézett, arca lágy volt, a szeme csillogott az olajlámpa gyenge fényében. Ajkába harapott, gondolkodott. Éreztem az ajkaimat megint bizseregni.

- Én csak ezt szeretném.

- Én nem teszjek meg. Ha megpróbál én megüt! Net érdek, én net hagyok!

- Engem meg ez nem érdekel! Üss meg ha akarsz, én megteszem. – az arca hirtelen olyan kemény vonásokkal lett teli, hogy már attól megijedtem, és hangja is más volt. Mély, komoly, elszánt. Megint lépett egyet, erre, felemeltem a kezemet és lecsúsztam ülésbe. Most igazán féltem tőle, remegtem, nem akartam.

- Net! Ne delay etogo , ya ne budu! Dayte mne peredokhnut' ! – hangom remegett, kezemet keresztbe tettem az arcom előtt. Könnyeim megint folytak, nem mertem felnézni.

Ő megfogta a karjaimat, s bár számat takarni tudtam felnéztem. Most megint lágy volt, kedves, odaadó, aggódó.

- Nem fog fájni! Megígérem, ha megteszed, soha többé nem teszek semmit veled, csak akkor, ha te is akarod. Utána minden olyan lesz, mint amilyen eddig volt! – ígérte. Homályosan láttam, mégis próbáltam kivenni a szeméből, hogy igazat beszél-e. Szeme az ajkaimat járta körbe, majd a szemembe fúrta tekintetét. A kezemet megfogta, óvatosan leemelte a számról és hüvelykujjával bátorítóan megsimította. Meg is nyugtatott valamennyire a gesztus. – Csukd be a szemed. Nem kell semmit csinálj, csak hagyj engem kibontakozni. – szemei megbabonáztak.

Kezesbárányként tettem amit kért. Lehunytam a szemem és vártam. Éreztem ahogy az ajkai súrolják az enyémet. Megdöbbentett, emiatt gyorsan kaptam levegő után, a számon keresztül. Az úrfi kapva kapott az alkalmon, és szájába vette az alsóajkam. Nyelve végigfutott rajta, óvatosan a fogaival karcolta végig a ajkam belsejét, miközben ajkam egyre jobban kicsúszott a szorításból. Mikor teljesen kiszabadultam, még nyomott egy csókot a számra. Boldog voltam… végre vége van!

- Ennyi, vége, kinyithatod a szemed. – mondta halkan. – Ijesztő volt? Fájt? Rossz volt? – tényleg kinyitottam a szememet és megint belefutottam a most sötéten csillogó kék szemekbe. Sötétebb volt, mintha köd ülne a fátyolos tekintetben.  Nem tudtam hazudni.

- Net fáj. De rossjz volt, mert net akar és ilyeszt’ mert net éreztem még ilye’! – szerintem mondanom sem kellett, annyira remegtem, hogy aki nem ismeri az előzményeket, azt hihetné, hogy szellemet láttam és azért remegek.

- Rendben. Ha újra át akarnád élni, tudod hol találsz meg. – tartottunk a szemkontaktust amíg felállt, majd megfordult és már csak az ajtóból kilépve kaptam el a tekintetét. – Még valami!

- Da?

- Szólíts simán Louisnak. Nem úrfi, nem maga, nem Louis úrfi, csak egyszerűen Louis. Érted?

- Da, Louis. Do svidoniya. Spokoynoy nochi! Jo éj.

- Jó éjt Harry. – ezzel behúzta az ajtót és eltűnt… Sokáig gondolkodtam még a földön ülve, aztán mikor éreztem hogy szemembe száll az álom, leoltottam a lámpát és lefeküdtem az ágyra.

Gyorsan repültem át az álmaim világába.


Sziasztok! Csak annyi, hogy az altatónak ez közel ne pntos fordítása! Google fordítóból ment az egész! :)