31.fejezet

Másnap este...

 Harry szemszöge:

El sem hiszem, hogy mibe mentem bele!

De a csókjai… És  a szavai… Mind annyi érzelmet tükröztek! Képtelen voltam érzéketlen és hideg maradni vele. Nem voltam képes megint elutasítani őt. Nem voltam képes ellentmondani az iránta érett vágynak, mert igen, akarom őt, ha még csak feleannyira is mint ő engem, akkor is…

Róla álmodtam, őt akartam ölelni éjszakánként és azt akartam, hogy újra egymáséi legyünk. És most eljött a pillanat, itt az esély, amit két okból el nem szalaszthatok.

Az első okom Louis. Ő az aki mindennél többet jelent számomra, ami neki fáj, az nekem is fáj, szinte már egynek érzem magam vele… A második pedig én magam. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy elszalasztottam őt, hogy az én csillagom nem ragyog a mély gödör felett, hanem tovaszáll az égboltról és sötétséget hagy maga után.

De most itt vagyok, az ajtóban állok, csak rajtam áll vagy bukik az egész. Belököm a lengőajtót, vagy elveszem a kezemet, s elfutok. Elfutok a tengerpartra, átúszom a  La Manche csatornát s onnantól arra megyek, amerre kitaposott út járható. De miért futamodjak meg? Miért törjem össze újra mindkettőnket?

Jól mondta Louis! A múlt már nem számít semmit, mert megtörtént, aminek kellett. A jövő pedig ahogy esik, akképp puffan. Ha fájnia kell, úgyis fájni fog, ez elkerülhetetlen. A pillanat, az ami számít!

Belépek az ajtón és egyből őt pillantom meg az asztalok és székek sokasága között. Arcára egy halovány, megkönnyebbült mosoly ül ki. Talán ő is azon gondolkodott, hogy vajon megint cserben hagyom-e? De ez a kis mosoly is tanúbizonyságot tett arról, hogy boldoggá tettem ezzel a döntésemmel. És én is boldog voltam végre.

Nagy s gyors léptekkel teremtem mellette. Ő óvatosan megsimította az alkaromat és megmutatta a kulcsot. 13-as, nem is számítottam másra. Ő elindult végig engem nézve, mintha csak egy eltűnésre kárhoztatott szellem lennék és bármikor elillanhatnék a szeme elől. Én követtem őt, lépteim halkak voltak, akárcsak először. Louis, mint anno most is jól ismerte a járást.

Csak arra eszméltem a gondolataim tömegéből, hogy kitárul előttem egy ajtó, s odabent egy világos szoba fogad. Semmit nem változott a hely, ugyan úgy volt minden, pont úgy ahogy az emlékeimbe véstem.

- Vedd le a kabátodat. Éhes vagy, kéressek valamit enni? – szólt, miközben ő is vetkezni kezdett.

- Már nem vagyok az a kis szolga, aki alig kap enni… - vetettem oda, de rögtön meg is bántam. Láttam az arcán, hogy megbántottam, pedig nem akartam. – Louis sajnálom, nem úgy értettem! Csak három évig hallgattam nagyapám ilyesfajta beszédmódját és…

- Ne mentegetőzz, jó? Nem tesz semmit, megértem, hogy megváltoztál. Másra neveltek. De ugye nem veszett ki belőled minden, amiért megszerettelek?

- Miért szerettél belém?

- Az akcentusod az, ami nagyon tetszett, de ezt már gyökerestül kiirtották. Szerettem, hogy szégyenlős vagy és félénk, hogy a szemed nem árul el semmit. De úgy látom, ez mind megváltozott. A szemedből már igaz érzelmeket olvasok, félénk helyett nagyszájú lettél…

- Ez a felszín. Ezt láttad rajtam, mert ezt akartam mutatni. De legbelül még képes vagyok az a fiú lenni, akit szerettél.

- Szeretek Harry. Én még mindig szeretlek, akárki is vagy. – mondta halkan.

- Louis, most ne törődjünk azzal, hogy milyenek is lettünk, csak azzal, hogy miért vagyunk itt! –mondtam s közelebb léptem hozzá.  Ő csak csillogó szemmel pillogott, míg én közelebb nem hajoltam és meg nem csókoltam.

Óvatos voltam, nem voltam képes irányítani és ő ezt érezte. Éreztette, hogy most ő kormányoz, bár gyengéd maradt. Kezeit a derekamra simította, én pedig megremegtem. Saját kezeimet a hajába vezettem, óvatosan markolásztam azt. Kicsit féltem, mert berémlett a fájdalmas érzés, de igyekeztem ezt nem mutatni.

Megint megkezdődött az, ami tegnap este. Elkezdte kihúzgálni az ingemet s rögvest gombolta is. A csók egyre hevesebb lett, úgy kerestük a másik nyelvét, mintha az mentene meg minket a haláltól.

- Ugorj! – lehelte ajkaimra, mikor végzett. Én zokszó nélkül tettem, amit kért. Ugrattam s ő elkapott.  Megmarkolta a fenekem ezzel is arra késztetve, hogy belenyögjek a csókjába. Hirtelen éreztem a támaszt a hátam mögött ami nem volt más, mint egy fal.

Kezeim lecsúsztak a tarkójára, onnan előre a nyakához és csukott szemmel, vakon kerestem meg én is az inge gombjait. Gyakorlatlanul, ügyetlenül próbálkoztam, de végtére is megtettem amit kellett.

Két pillanat sem telt el s már másutt voltam, az ágy matracának rugói nyomták a hátamat. Louis felettem volt, éreztem, ahogy a kezei benyomják a matracot a fejem mellett. Ő csak csókolt és csókolt, olyan vadul, mint még soha.

A csípőjét az enyémhez préselte, ami megintcsak nyögésre késztetett és nem tudtam mit kezdeni magammal, meg akartam őrülni.

Hirtelen hagyta abba a csókot, homlokát az enyémnek nyomta, de a lökésekkel, amit csípőjével csinált csak nem hagyott fel. Számon sorra szaladtak kifelé a nyögések, egytől egyig, ő pedig mindet egy újabb és ha lehetséges erősebb lökéssel jutalmazta.

- Harry, most kell leálljuk, különben fájni fog… - szólt lihegve, s a meleg levegő az arcomat cirógatta.

- Nem érdekel! Akkor sem érdekelt! Most meg is érdemlem, hogy fájjon! – hadartam el egy szuszra. Nem tudom mit kezdtem volna magammal, ha most dönti el, hogy visszatáncol.

-  Akkor úgy teszek, ahogy kívánok? – kérdezte érdeklődőn, majd ajkát végighúzta a nyakamon és megállapodott a kulcscsontomnál.

- Azt csinálsz, amit akarsz, nem érdekel! Csak a vége legyen olyan jó, mint amilyenre emlékezem!

- Oh, lesz az még jobb is! – mondta s hangján érződött, hogy vigyor ül az arcán. Olyan oldalát engedtem most szabadon, amit eddig hét lakat alatt tartott előttem.

Forró nyelve végigfutott a nyakamon, majd a fülem cimpáját kezdte el rágcsálni, morzsolgatni. Csak egy valamit akartam, amit minden bizonnyal meg is kapok, s az itt támaszkodik felettem. Magát Louist akartam.

- Esküszöm neked Harry, hogy az egész fogadó a te gyönyörű nyögéseidtől fog zengeni, attól, ahogy a nevemen szólítasz és többért könyörögsz. Úgy teszek majd ahogy kéred, de hidd el, ez nem lesz elég… - suttogta s szavai vágyat ébresztettek bennem, még inkább akartam őt, s mihamarabb.

***

Óvatosan pillogtam párat. Megint elnyomott az álom, miután… Újra megtettük. Ez két érzést is táplál bennem. Azt, hogy annyiszor megtagadtam magamtól az emlékezést, hogy ne akarjam újonnan megtenni, egyszóval hibáztam. A másik, hogy jól tettem. Legbelül ezt akartam és most boldog vagyok. Miért gondoljak mindig a rosszra…?

Arra lettem figyelmes, hogy Louis ül mellettem. Fejemet felemeltem, hogy ránézhessek, ő pedig mosolyogva nézett vissza. Arca tökéletesnek hatott így, hogy csak a tűz fénye világított a szobában. Úgy éreztem, ebben a pillanatban le kéne festeni, annyira eszményi látványt nyújtott.

- Kellemesen aludtál? – kérdezte és arcán továbbra is ékes helyet foglalt el a tündöklő lágy mosolya. Én csak bólintottam. Nem tudtam megszólalni, de nem is akartam. Csak figyelni akartam, miképp változnak meg a gyönyörű, lágy vonások. – Megbántad?

- Nem tudom… - vallottam be őszintén. Louis vonásain megmutatkozott, hogy meglepődött.

- Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét rémülten.

- Sokig küzdöttem azon, hogy ne akarjam ezt. Sokáig tartott, amíg mellőzni tudtam az érzést, hogy veled akarnám tölteni az időt. Veled akartam lenni. És most megtörtént. Nem akartam és akartam is. Én ezt nem értem!

- Gyere csak! – mosolygott rám óvatosan, kezét felém nyújtva. Én megragadtam ő pedig magához húzott. Elengedte a kezemet, majd átkarolta a vállamat és újra összekulcsolta az ujjainkat. – Elhiszed nekem, hogyha nem akartad volna megtenni, akkor nem teszed? Nem tudtál teljesen elhidegülni és én örülök neki! Végre azt érzem, hogy könnyű vagyok, nincs rajtam semmi súly. Újra képes vagyok mosolyogni, kimutatni az érzelmeket. Képzeld el, hogy három évig mimikátlan arccal jártam keltem. De mond, hogy veled nem így volt!

- Nem. Nem így volt. Bíztam abban, hogy látlak még, de nem gondoltam, hogy ennyire… Máshogy lesz.

- Miért, mire számítottál?

- Abban bíztam, hogy újra találkozik a két megtört ifjú, akik próbálták elfelejteni egymást, több-kevesebb sikerrel, majd miután megláttuk a változásokat, megbeszéltük a történteket végleg békén hagyjuk egymást. De végképp nem arra számítottam, hogy itt kötünk majd ki, újra agy ágyban…

- És úgy gondolod, jobb ez a végkifejlet? Sem a jövőre, sem a múltra nem tekintve.

- Mindenképp, igen.

- Hát akkor? Semmi akadálya nincs, hogy folytassuk. De most aludj, biztos fáradt vagy. Reggel majd felébresztelek. Szép álmokat. – mondta, majd feljebb húzta a takarót.

- Neked is. – mondtam és mellkasához fúrtam az arcom. Engem is végre a kellemes melegség töltött el. Jól esett újra mellette lenni, érezni hogy átölel. Újra együtt… Mostmár nem félek ettől!

Sziasztok! Sajnálom, hogy egyeseknek csalódást okoztam azzal, hogy nem írtam meg azt a bizonyost, de nem érdekel. Ahogy drága nagyim mondja: Ha nem tetszik, verd a segged a földhöz. Jó, ez goromba volt...

Szóval, a lényeg, hogyha én nagyon akartam volna, úgyis megírom, de két dolog amit rólam tudni kell: Makacs vagyok és könnyen feladom. 

Minden esetre remélem tetszett a rész a "hiányosságaival" is! :)

Köszi! - ötötdik díj...

Ariel-nek és Emily-nek azaz Ariel&Emily

Szabályok:

1. Írj magadról 11 dolgot.
2. A jelölő kérdésére őszintén válaszolni kell!
3. Tegyél fel te is 11 kérdést jelöltjeidnek.
4. Küld tovább 4 embernek!

1/

1. Egyik barátnőmmel belekezdtem egy Narry-be, aminek gondolom örültök. :)

2. Szeretem a Simpson családot.

3. Elkövettem egy nagy hibát az életben. 13 évesen szerelmes lettem egy nálamnál három évvel idősebb srácba. Elég annyit tudni az esetről, hogy emiatt a hibám miatt ma is bűnhődök rendesen... :(

4. Van egy-két Jedward szám, amit szívesen hallgatok.

5. Hiszek a szerelem első látásra dologban.

6. Néha ( úgy kb minden nap egyszer...) úgy érzem, hogy kellene egy fiú barát, akivel úgy lehet beszélgetni, mint egy barátnővel és úgy elleni mint egy pasival. Néha bennem van egy érzés, hogy csak feküdni akarok egy mellkason... Hülyeség, de valahogy... inkább lapozzunk!

7. Nem bírom, ha valaki nagyon nagynak érzi magát, mert "menő ruhákban" járkál stb. Attól, hogy talált egy ismert márkát a turiban, nem ezt jelenti, hogy jól is mutat rajtad a cucc... -.-" Mellesleg, azt külön utálom, ha a barátnőimet csesztetik.

8. Amikor valaki beszól valamit, hogy hülyén nevetek, vagy idióta vagyok, úgy nagyjából leszarom. Nyolc év alatt megtanultam tűrni és nem érdekelnek az utálkozók.

9. Van egy régi új kedvenc filmem, a Túl a barátságon.

10. Kedvenc virágom az orchidea.

11. Nem szeretem, ha hízelegnek. Túl átlátszó dolog. Mindig akarnak valamit, ha hízelegnek. 

-

1.Mit szeretnél kezdeni magaddal?

 Nem tudom. Írni mindenképp akarok, de kell valami rendes szama is, amiből meg lehet élni...

2. Melyik országba akarsz eljutni?

 Amerika, Anglia és Írország :)

 

3.Szoktál könyveket olvasni?Ha igen, milyeneket?

 Igen, a vámpíros könyvek a kedvenceim. Csak sajnos soha nem találok olyat, amiben egy érző vámpír lesz kőszívű... Na! Meg is fogant egy új ötlet!

 

4.Milyen zenét szoktál hallgatni?

 Per pillanat Hooligans. Emellett Tankcsapda, Zanzibar, 1D, TW, Ke$ha, Hungária ( komoly!).

 

5.Van testvéred?

 Hála az égnek nincs!

 

6.Voltál már olyan szomorú, hogy ha elütött volna egy busz, az se érdekelt volna?

 Nem. Esküszöm, még az sem viselt meg, hogy elváltak a szüleim...

 

7. Mi a szerencseszámod?

 13. Vicces nem? Másoknak balszerencsét hoz, de nekem csak jó élményeim vannak vele.

 

8. Hány éves vagy?

 14. Vénasszony vagyok, ugye? :D

 

9.Játszol valamilyen hangszeren?

 Hát, a gyerekeknek való zongorán eljátszom pár gyerekdalt, azon kívül semmit. De szeretnék gitározni.

 

10.Kedvenc énekes?

 Magyar, együttes, női: Terecskei Rita

Magyar, együttes, férfi: Lukács László

Magyar, Női:Wolf Kati

Magyar, Férfi:Varga Viktor

Külföldi, együttes, női: Hayley Williams

Külföldi, együttes, férfi: Billy Joe Armstrong

Külföldi, Női: Selena Gomez

Külföldi,Férfi: Olly Murs

 

11. Kedvenc sportoló, ha van.

Sorry, nem vagyok ilyen sportrajongó. De ha nagyon muszáj, Aljona Igorevna Leonova, orosz műkorcsolyás.

 

-

Sorry de mivel nem küldöm tovább, nem is teszek fel kérdéseket.

30.fejezet

Harry szemszöge:

Csak pár napja értem haza az öreg Londonba, nem kisebb okból, mit egy megívó. A feladó neve, először elrettentett a kibontástól, majd megörültem. Hátha valami örömhír… Talán az is volt, de nem nekem. A meghívó egy esküvőre és az előtte pár nappal tartott kis partira szólt. Louis esküvőjére. Nekem nem lehetett ellenvetésem, mert nagyapa kijelentette, hogy kötelező számomra a jelenlét.

Így kerültem el újra a Tomlinson házba. Itt állok, újra az óriási előtérben, a lépcső előtt. A nappaliból beszéd nyüzsgése szűrődik ki, a szolgálók járkálnak minden féle boros és pezsgős poharakkal.

- Harry? – egy ismerős hang. A hátam mögül jött tehát meg fordultam. Mathieu volt. – Mon dieu! De régh láttálákh!

- Így igaz, régen találkoztunk utoljára. Mik történtek, a házban, mióta elmentem?

- Jáj, madame Tomlinson szül mégh une gyermekh! Petit garcone!

- Tényleg? Egy kisfiút? Bizonyára volt öröm. És mégis, milyen korú? Miképp nevezték el?

- Épp une esztendöhs. Jamie Nathaniel á néve!

- Az nagyszerű. Mathieu, Louist hol találom?

- Áz úrfih á nápáliba. Megyekh nem is závárlákh továb! – ezzel mosolyogva elviharzott mellettem. Én nagy levegőt vettem és bent tartottam pár pillanatig. Mikor sikerült erőt venni magamon, besétáltam az embertömegbe.  Rögtön megpillantottam egy párost és biztosan tudtam, hogy ők azok.

A lányon egy gyönyörűen szabott, baba-kék ruha volt, ami keresztül fogta a vállát. A bőre hófehér és makulátlan volt, szinte világított a többiek között. Arca is gyönyörű volt, mint arra számítani lehetett. Tejfelszőke tincsei egy szoros kontyban voltak a feje tetejére kötve, csak néhány hullámos apró szál szakadt ki és csüngött az arca mellett. Óriási mélybarna szemei melegséget árasztottal magukból, ahogy a vele szemben álló lányokat nézte. Szája skarlátvörösre volt mázolva, arcán a nevetgéléstől megjelent a természetes kipirosodottság. Derekát egy erős férfikéz fogta óvón. Az a kéz, ami egykor az én derekamat simította.

Louis aligha változott valamit. Talán annyiban, hogy a haja rövidebb lett és a tekintete. A tekintete szembetűnően más volt. Nem nézett rám, de láttam, hogy az a vidám fény, ami egykor olyan hetykén csillogott, most eltűnt. Elegánsan öltözött, a divathoz híven, de valami furcsa volt. A tömeget pásztázta a tekintete.

A lány mellette éppen legyintett, és észrevettem a jegygyűrűjét.  Az ékkő sötétlő kékje emlékeztetett Louis tekintetére azon az éjszakán…

Berémlik egy kép, amint a szemébe nézek, majd ő lehajtja a fejét és igyekszik elterelni a figyelmem a fájdalomról. Beleremegek az emlékképbe, hogy becéző ajkai csókolják a nyakamat, súrolják a fülemet, miközben csitító szavakat suttog nekem, én pedig akkor megnyugodtam tőlük, de most? Most inkább némiképp felajzott a gondolat, ezzel egyszerre kapott el a sírásinger.

Egyetlen egy esztendőn át sírtam, amióta eljöttem innen. Akkor, amikor megkaptam a levelet, Jasmin betűivel, de bizonyosan Louis szavaival, azzal, hogy miattam nem dobog már a szíve,  hogy nem kegyelemdöfést adtam, hanem hátba szúrást… Nos, azzal nálam eltört a mécses. Talán még jobban, mint mikor eljöttem.

Hirtelen ránézek Louis-ra és látom hogy engem bámul. Én érzem, hogy a szememet elöntik a könnyek, és ezzel megfordulok és kirohanok a ház kertjébe.

Tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnöm! Ettől csak rosszabb lesz…

Itt kinn az udvar közepén megálltam és felfelé emeltem a fejem, hogy ne kezdjek el sírni. Nem akartam mást, minthogy kámforrá legyek. Meg akarok halni, ebben a minutumban, hogy ne kelljen vele beszélnem.

Louis szemszöge:

 Isabelle és a barátnői… szörnyű egy társaság, de mint mindenki tudja, a pénz igen fontos dolog az életben.

Éppen az érkezőket és a már ittlévőket pásztáztam szemmel, mikor ők a virágokról és az éppen divatos ruhaneműkről beszélgettek. De a szemem megakard valakin. Úgy éreztem, mintha egy látomást látnék viszont. Egy álmot, amiből lidércnyomásos rémálom lett.

Tudtam hogy jönni fog, de azzal nem számoltam, hogy már a fogadásra is eljön. Ennek hatására érzelmek kavarogtak bennem és egy gondolat, miszerint sokat változott.

A haja hosszabb, de mégis ilyen távolból, ugyan olyan selymesnek tűnik, mint amilyen anno volt. Kényszer éreztem az ujjaimban és kezemben a mozgásra, mintha innen, több mint tíz méteres távról a hajába túrhatnék… A szeme is ugyan úgy zafír zöld, mint amilyennek megőriztem az emlkeimben. A két ékkő csak csillogott szüntelen és… És vágyakozva tekintett rám, de szinte önkívületi állapotban lehetett, mert meg sem mozdult. Bizonyára gondolkodik.

Mikor észrevette, hogy figyelem, ő először megrettent, legalábbis a szemei épp úgy vizslattak, mint mikor a sikátorba szorítottam aznap délután. Annak ellenére, hogy összetört és egy viszlátra sem méltatott, mielőtt elhagyott, nem vagyok képes hideg lenni vele szemben.

Olyat érzek most, amit már rég nem. A szívem hevesen dobog, feltörnek az emlékeim. Az első és második csók, mikor az ölembe húzom, s ő értetlenül támaszkodott a vállamra. És az az észveszejtő éjszaka, ami után minden tönkrement. Én, ő és a szerelem, már nem voltunk azok, akik. Talán sosem voltunk, nem tudom.

Mire feleszméltem, ő eltűnt. Csak egy helyre mehetett, ahol egyedül lehetett. Én szó nélkül elengedtem Izzy derekát és otthagytam a lányokkal. Talán egy mindjárt jövököt odanyöghettem, nem tudom. Szinte fellöktem mindenkit, aki az utamba állt. Egyenesen az udvarnak indultam és ő ott állt középen. Hát tényleg itt van és nem csak képzeltem.

- Harry… - mondtam a nevét, mikor odaértem hozzá. Éppen annyira hangosan, hogy meghallja. Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul én pedig lehatottam a fejemet.

- Jó érzés visszaadni? Ezt akartad? Hogy nekem is fájjon, ha csak a töredék részét is érezzem a fájdalmadnak, de érezzem, ugye? Hát gratulálok, sikerült a terved! – mondta tökéletesen, egy félre ejtett hang nélkül.

- Apám hívott, ő mondta meg, hogy ki jön és ki nem. Téged mindenképp elhozatott volna. De miért gondolod úgy, hogy nekem jó az, ha neked fáj? Sosem szerettem látni, hogy rossz neked! – mondtam és előre nyúltam hogy megsimítsam a kezét, de mikor hozzáértem, ő elrántotta.

- Csak hogy tudd, nem miattad jöttem. Azt gondolhatsz rólam amit akarsz, mostmár nem érdekel!

- Hogy tudsz ilyen ridegen szólni?

- Muszáj vagyok! Különben nem állom meg , hogy ne essek beléd újra! Ennyit ér az örökkém, igaz? Nem akarok szerelmes lenni újra, érted?!

- Te hagytál itt! Egy aláírás maradt tőled és kész! Le voltam tudva egy remélem nem találkozunk többé-vel. Még te vagy felháborodva, amikor a levelednek szinte csak annyi mondanivalója van, hogy itt hagylak, mert sosem szerettelek! – erre a mondatomra hirtelen megfordult, arca komor volt, semmilyen érzelmet nem tükrözött.

- Tán ezért adtam neked magam? Mert nem szerettelek? Kölyök voltam, Louis az istenért, melletted még most sem tudok igazán felnőtt lenni. El kellett hagyjalak, mert láttam, hogy ez így nem mehet tovább. A leveledet komolyan vettem, ezért is nem kerestelek, mert tudtam, hogy azzal csak rosszabb.

- Tudod miket tettem? Eltörtem a kezem, hat rózsatövist törtem a kezembe és ki akartam ugrani az erkélyemről! Nem ettem semmit egy hétig, nem is ittam és lázasra sírtam magam. Csak Jasmine értett meg! Teljesen meghazudtoltam férfi mivoltomat és megint hideg lettem. Ellenben most nem kezdtem el keresni senkit. Három esztendőn át arra vártam, hogy újra meghalljalak, hogy lássalak újra mellettem. Az érintésedről álmodtam és akárhányszor akármeddig állok bent Isabelle-el, nem tudom érezni azt, amit veled. Közel sem…

- Louis… Én is vártam. Azt reméltem, hogy szárnyakat növesztesz, és angyal képében jössz majd el Párizsba. Akármennyire is akartam, nem tudtam kiverni a fejemből a perceket veled. Olyan rossz érzés kering bennem. Újra át akarom élni azt, amit érzek, de nem tehetjük. El kell fogadnunk, hogy ez a valóság nem kedvez a kapcsolatunknak! – mondta és megcsóválta a fejét.

- Akkor teremtsünk egy másik valóságot! Olyat ahol mindent lehet, ahol az embereknek nem lenne bajuk a velünk, nem kell bujkálnunk. Ahol úgy érezhetünk, ahogy akarunk és nem úgy, ahogy megparancsolják! – mondtam félhangosan, széttárt karokkal. – Megtehetnénk!

- Az isten szerelmére Louis! Fogd fel, hogy nem lehet! Ez nem a mi időnk! Ha még újra is kezdhetnénk, nekem az esküvő után két nap maradásom van Londonban. Ügyeket intézek, aztán megyek vissza Párizsba! – ordította kikelve magából.  Én meglepődve hőköltem hátra tőle. Védekezőn magam elé tettem a kezem, bár tudtam, hogy nem akar bántani. Szavai nem is fizikailag, inkább lelkileg viseltek meg igazán.

- Rendben van. De egyvalami úgy gondolom, még megillet…

- Mire gondolsz? – pillantott rám most lágyan, még vonásai is lazultak.

- A búcsúcsok tőled. Ezzel még adósom vagy. – mondtam, végig a szemébe nézve. Próbáltam tartani a szemkontaktust. Ő még nem is pislogott, csak nyitott szemmel nézett vissza és kész. Egyszer bólintott, kurtán, én pedig a boldogságtól szárnyakat kapva ragadtam meg a kezét. – A szobámba megyünk! – mondtam és elkezdtem rohanni. Talán csak két suhanó alaknak tűnhettünk, legalábbis nekem olybá tűnt.

Amikor felértünk, berántottam a szobába és nekitoltam az ajtónak, ami hangos csapódással jelezte, hogy bezárult. Csak bámulni tudtam az arcát, ilyen közelről már réges-régen nem nézhettem. Szemeiben mély gondolatokat rejtő elmét tükröztek, ajkai kissé elnyíltak. A Zayn által ejtett seb mostmár csak egy forradás.

Kezemet rásimítom az arcára s hüvelyk újammal végigsimítok a régmúltban ejtett seben. Megjelent előttem az emlékeimben őrzött fiú, és feltűnt, hogy tényleg változott. Egész külleme tiszteletadásra kötelezett, akárcsak a nagyapja. Mostmár felfedezhetővé vált köztük a hasonlóság.

Óvatosan hajoltam közelebb, nem mertem megtenni. Három év tétlenség elbátortalanított. Alig pár centire álltam meg a gyönyörű ajkaitól. Két pillanatig azt hittem nem történik majd semmi, de mégis… Ő hajolt előrébb, hogy ajkainkat összeérintse.

Először mindketten óvatosan cirógattuk a másikat, majd mikor kezdtünk mind a ketten bátorságot kapni ehhez az egészhez, kicsit hevesebbek lettünk. Nyelveink egymásra találtak és mindennél lassabb táncba kezdtek.

Nem bírtam elviselni a kezeim tétlenségét, ennek okán, elkezdtem kihúzni az ingét a nadrágjából. Mikor végeztem vele, ingén a gombokat egyenként pattintottam ki. A csók, ami félénken, lágyan kezdődött meg, most egyre inkább fajul el és gyorsul. Most egy igazán szenvedélyes csókkal ajándékozzuk meg egymást, olyannal, amilyenben talán egyikünknek sem volt része, csak nagyon rég.

Hirtelen szakadtam el tőle, nyakához férkőztem és felhagytam az inge kigombolásával. Ő hagyta magát, önakaratból lökte félre a fejét, hogy odaférjek a nyakához. Kezeimet a félig kigombolt felsőbe vezettem. Először a mellkasát kezdtem el simítani, minek hatására felnyögött.

Kezeim össze-vissza barangoltak, ajkaimmal csókoltam, gyengéden haraptam és szívtam a nyakát ott ahol értem, ő pedig mindegyre csak nyögött…

- Louis, ezt itt nem lehet…! – fújtatta. Ajkaim épphogy súrolják a bőrét, miközben felfuttattam a füléhez, hogy a lehető leghalkabban, de annál többet mondóbban suttogjak bele.

- Lehet, hogy nem lehetne… Ez érdekelt engem valaha is? Én ezt most akarom… - suttogtam, majd a fülébe haraptam. Ajkaimat a kulcscsontjára vezettem, ott cirógattam tovább.

- Én is akarom, hidd el… De itt vannak mások, akik bármikor ránk találhatnak! – mondta. Ezzel ellent is vetett nekem, de bele is egyezett a folytatásba.

- Akkor tegyük meg máskor, másutt! De még az esküvő előtt akarom! Tegyük meg, nem tudok tovább várni! – mormoltam a csókjaim között. Éreztem, ahogy a kezei a vállaimra feszülnek, kissé eltol magától, de épp csak annyira hogy a szemembe nézhessen. Arca kissé kipirult, homlokán egy-két cseppben csillogott az izzadtság.

Beharapja az alsó ajkát és arcomon járatva a tekintetét, gondolkodik.  Szemei megint villognak. Feszengve várom hogy igent mondjon. Az, hogy kifejezetten akarom őt, a legcsekélyebb módon sem fejezi ki az érzéseimet.

- Mikor? - érkezett felém az egyszavas kérdés. Először egy hosszút pislogtam, majd egymás után több rövidet.  Hitetlen voltam ebben a pillanatban, hogy győzködésem nélkül is igent mondott.

- Holnap. Este! Ott, ahova első alkalommal vittelek. Emlékszel még? A Bugris Boldizsárra…?

- Hogyne emlékeznék. Minden odavezető lépés bevésődött a fejembe, pontosan, pillanatról pillanatra. Este hétkor megfelel?

- Tökéletes. Ügyelj, hogy senki ne kövessen.

- Ezt inkább neked kellene. Téged ajnároz most mindenki.

- Nem vagyok óvatlan, ismersz már. Szedd össze magad gyorsan. Lent bemutatlak a menyasszonyomnak és az udvartartásának.

- Nem kedveled őt igaz? – vonta fel a szemöldökét és elkezdett gombolkozni. 

- Bár ilyet hölgyre nem mondunk, de kifejezetten idegesítő. Mostmár itt vagy és segítesz nem odafigyelni.

- Az lehet, de a holnap estével bizonyosan nagy hibát követünk el. Így sosem leszünk teljesen épek lelkileg.

- Éljünk hát a mának! Ne azt nézzük, hogy mi lesz utánunk, vagy hogy mi történt előttünk. Ha a legmélyebb gödör mélyéről meglátod a csillagok fényét az éjszakában, már nem csak a rosszat látod. Az én gödröm mélyéről is látni engedett egy csillagot, ami mindig erőt adott, és segített, hogy kikecmeregjek.

- És mégis, mi volt a te csillagod?

- Ez a pillanat. Hogy újra látlak téged, hogy újra együtt leszünk majd egyszer. Talán mostmár tényleg ér majd valamit az a bizonyos örökké… - mosolyogtam rá óvatosan és reméltem, hogy az eltelt három esztendő után már semmi nem hagy bennünk sebet. Talán mostmár a világ végéig is egymásnak élhetünk…

Sziasztok!

Most már eldöntöttem, nem írom meg a +18-at, mert mint tudjátok, három nap közökkel írok. Ezalatt mindig dolgozok egy következő fejezeten. Nos, ez alatt összehoztam két darab, öt szavas mondatot. Komolyan! 3 nap kell 2 mondathoz?! NEM, ÉN EZT ÍGY NEM VÁLLALOM! Sajnálom. De kárpótlásképp, egy olyan pluszt kaptok majd, ami nem volt tervben. Kaptok majd a végéhez egy +1-et. Remélem örültök! :)

 Mellesleg megjegyezném, hogy köszönöm a hét kommentet, rég volt már ennyi és emellé még jött egy e-mail is, ami már nyolc! Nagyon köszi mindenkinek!