11.fejezet

Jasmine szemszöge: 

Csak sietve lépkedtem az utcán. Kimenőt kaptam az estére, s ezt kihasználva, már tegnap megüzentem ezt Burtonnek. Most reményeim szerint ő is oda tart, ahova hívtam.

Megint férfiruhában – amit Niall szobájából hoztam el – egy kalapban, ami alá a hajam-rejtettem és sarkatlan bakancsban indultam el otthonról.  Most pedig itt várok a St. Peter streeten, hogy együtt indulhassunk innen a Vidám Vilmos kocsma feletti szállóhelyekre.

Valaki megérintette a vállamat. Én hátrakaptam a fejem, majd egész testel megfordultam. Burton csillogó szemeit láttam meg.

- Szia. – suttogtam halkan a csendes, kihalt utcában.

- Szia. – mondta vissza. – Induljunk! Már nem bírok várni! Mikor megkaptam az üzenetedet, nagyon boldog voltam! Nem bírtam kivárni a ma estét. – ezzel elindultunk előre egymás mellet.

- Soká tartott a vacsora. De már nem sok idő, és azt tehetjük amit akarunk. – benyitottunk a kocsmába, ahol a hangos vigadás jöttünkre nem hagyott alább. A sok jókedvű férfi, korsóját csapkodva énekelt valamiféle kocsmai éneket. Odamentünk a pulthoz és ő kikért egy szobát, miközben annak az árát rácsapta az asztalra. A kocsmárosné vezetett fel minket az emeletre. Odaadta a kulcsot, majd elment. Burton szinte berántott a szobába, s mikor bezárta az ajtót, lekapta az ő és az én sapkámat.

- Imádom a hajad. Gyűlölöm, hogy miattam el kell rejtsd. – simított végig rajta. Közelebb húzódott, teste hozzám ért, miközben kezét tovább futtatta a hátamon. Mint mindig, most is kitapintotta a kötést az ing alatt. – De ezt a szörnyű szorító kötésedet gyűlölöm a legjobban.

- Én nem tudok mit gyűlölni a cselekedetekben. Semmidet nem fojtod el, és ezt szeretem. – végigsimítottam szeplős arcán, miközben a sötétbarna szemeibe néztem. Kezemet felvezettem és belemarkoltam a rövid rozsdavörös hajába.

- Szeretlek Jasmine Tomlinson!

- Szeretlek Burton Imvert!- megcsókoltam, először óvatosan, puszilgatva ajkait, majd kissé harapdálva folytattam. Ő viszonozta a gyengéd mozdulatokat, miközben az inget húzkodta ki a nadrágomból, majd lassan elkezdte lentről felfelé kigombolni az inget.

***

- Segítenél? Nem tudom meghúzni a kötést… - panaszkodtam. Karjaim gyengék voltak, nem vagyok már a régi, erős kis fruska aki pár éve még kiállt a fiúkért a dologházban…

- Muszáj elszorítanod magad? Hiába hogy csak egy egyszerű fásli, akkor is elnyom. – mondta, miközben mögém lépett és óvatosan meghúzta a kötés két végét.

- Erősebben húzd, mert szétbomlik. Még fel kell másszak az erkélyemre. És a fűzőhöz képest ez a kötés maga a szabadság! – mondtam neki. Egy kicsit erősebbet rántott, mire meg görnyedtem. Óvatosan gyűrte be a szorosan húzott anyag alá a végeit, majd mikor végzett, egy puszit adott a vállamra. Felvettem a földről a kölcsönvett inget, gyorsan begomboltam, majd betettem a nadrágba.

- Mikor láthatlak legközelebb? – suttogta a fülemben. A hangja áhítattal volt átitatva.

- Nem tudom. – fordultam felé. - Elméletileg két hét múlva kapok megint egy szabad estét. Akkor ellóghatok otthonról.

- Az nagyon sok idő! Nem bírok addig várni! Így is amint kilépsz az ajtón, már epekedem utánad.

- Elhiszem Burton, de én nőként nem kapok annyi szabadságot, mint te férfiként… Viszont megyek, mert sietnem kell!

- Azért egy búcsúcsókot még kaphatok? – mosolygott rám reményét vesztve. Visszakaptam a fejem, és egy gyors puszit nyomtam az ajkára, mint minden sietős búcsúzáskor.

***

Amikor megfordultam és becsuktam az erkélyem üvegajtaját, majdnem frászt kaptam. Valaki az ágyamon ült.

- Jasmine, csak én vagyok, Louis. – állt fel és fordult felém.

- Nem nyugodtam meg! Mit akarsz? – mordultam rá. A hajam tincsekben ugrált kifelé a kalap alól, így hát levettem azt.

- Sosem gondoltam, hogy valaha férfiruhában fogok látni egy nőt… - tűnődött el. – De csak beszélni akarok veled, két dologról.

- Halljuk.

- Gyere, üljünk le. – mondta és levágta magát az én ágyamra.  Odamentem és kellő távolságra tőle, leültem. Arcán mosoly ült, a szeme sötéten csillogott az olajlámpával megvilágított szobában.

- Te most tényleg mosolyogsz? Tényleg, boldog vagy? – hüledeztem.

- Van okom rá, de ezt kifejtem bővebben, mikor elérünk a második dologhoz. Első kérdésem az lenne, hogy hol voltál?

- Semmi közöd hozzá! – vágtam rá.

- Tehát az Imvert gyerekkel igaz?

- Van keresztneve is! Burtonnak hívják. – közöltem halkan.

- Vagyis vele voltál…

- Ez téged miért érdekel? – kérdeztem rá. Én sem üldözöm őt a titkaival, de lassan rá kell szokjak.

- Csak azért, mert nem tudom, mi tetszik neked abban a kölyökben.

- Mindenét szeretem, csak ennyi. Emellett csak vele érzem úgy, hogy a fiúkon kívül, valaki törődik velem.

- Azt, hogy az ágyába visz, én nem éppen törődésnek nevezném.

- Mit érdekellek én téged? Miért nem hagyod rám az egészet?!

- Mert törődöm veled. Nem tudom, ez a Burton, beszélt-e neked a bátyjáról, Danielről.

- Igen, a bátyja boldog házasságban él. Mi van vele?

- Én ismertem azt a férfit. Az egész család bogaras, én mondom!

- Te beszélsz?!

- Had kérdezzem meg, láttad te valaha Alma Imvertet, akivel állítólag boldog házasságban él?

- Nem. Kellett volna? – nem értem ezt az egészet, mit akarhat?

- Épp ez az, hogy amióta összeházasodtak, csak egy két alkalommal látták kint Almát. Nekem gyermekkori ismerősöm, egyszer mikor kint volt beszéltem vele. Keservesen kérlelt, hogy mentsem meg, tűntessem el, vagy ha kell öljem meg, csak ne kelljen visszamennie Daniellel. Szegény, még a lábán sem bírt rendesen állni, annyira megverte. Azt mondta, utoljára a lábát törte neki. Ezért nem nézem jó szemmel, hogy azzal a kölyökkel tűnsz el órákra. Ha nem is vagy a testvérem, én, féltelek!

- Honnan veszed, hogy ha a bátyja ilyen, ami egyáltalán ne biztos, akkor ő is ilyen? És te, milyen vagy Louis?! Szállj már magadba az isten szerelmére! – mondtam neki, igyekezve a hangomat visszafogni, mert nem akartam felverni a házat. – De tudod mit? Ezt most tegyük félre.  Mi a másik dolog?

- Harry… - szája még nagyobb mosolyra húzódott. Valamitől megijedtem. Ha Louis William Tomlinson mosolyog, az sosem jelent jót. – Megtettem Jazmine! El sem hiszed, milyen boldog vagyok! – arca hirtelen égető pirosba öltözött.

- Mit? Nem értelek…

- Megtettem Jasmine! Megcsókoltam… - suttogta az utolsó szót. Míg az én arcomból kifutott a vér, az övé egyre inkább vöröslött.

- Hát ez… Ez hihetetlen! – próbáltam szavakat találni, de arra, hogy egy fiú, aki nem is a testvérem, csak egy házban élünk, boldogan meséli, hogy megcsókolt egy fiút… Hát arra nagyon nehéz megfelelő szavakat találni! – Ho… Hogy reagált?

- Először ordított velem. Nagyon rosszul érintette…

- Bocsáss meg, de ez kit érintene jól?

- Nem tudom. De utána, oh istenem olyan jó volt! Engedte, hogy megtegyem másodszor!

- Mi?! – ezt nem hiszem el! Harry biztos nem ilyen!

- Persze, mondtam, hogy utána minden a régi lesz, de szerintem ő is tudja hogy nem… Szóval megtettem, és megígértem neki, hogy csak akkor teszem meg újra, ha ő kéri. És mikor megkértem, hogy szólítson csak a keresztnevemen, megtette! Uram teremtőm és még jó éjszakát is kívánt!

- Öhh… Szerintem azért kívánt jó éjszakát, mert szolgáló. Amellett biztos megszeppent szegényke…. Te pedig eltúlzod! Túl magabiztos vagy és boldog! Magas lóról nagyot esik az ember.

- De egyszerűen nem tudok másra összpontosítani! Csak ő jár a fejemben! Olyan mértékben töltött el az egész boldogsággal, hogy az valami hihetetlen. Csak attól hogy röviden megcsókoltam! Eddig soha nem éreztem ezt! Jasmine, ez annyira jó!

- Tudom. Ez az igaz szerelem… - fordítottam el a fejem. Nem akartam újra szóbahozni a Burton témát. – De várjuk ki a reggelt, hogy mit lép Harry. Sajnos szinte biztos vagyok abban, hogy kerülni fog…

- Jasmine, szeretnék egy óriási szívességet kérni tőled!

- Mit szeretnél? - néztem rá újra.

- Hogy figyeld őt és mond el amit látsz. Te annyira jól meg tudod fejteni a viselkedés mögött rejlő érzelmeket! Kérlek, mond el, mikor és hogy néz rám! Téged nagyon kedvel, beszélgess vele!

- Louis, azt hogy figyelem őt megtehetem, el is mondhatom neked, amit láttam, de azt, hogy beszéljek vele, mégis hogy gondoltad? Odaállok elé és megkérdezem: Milyen volt, mikor Louis megcsókolt? Ezt te sem gondolhatod komolyan!

- De Jasmine, a lehető legkomolyabban gondolom. Tudom, hogy ki tudsz találni valamit!

- Ha megteszem, az adósom leszel! Vagy én is kérhetek cserébe bármit!

- Ha megteszed, bármit!

- Akkor azt kérem, hogy falazz, amikor elmegyek este, úgy hogy senki nem lát.

- Hát de… De mégis hogy?

- Tudom, hogy ki tudsz találni valamit! – mosolyogtam rá. Nagyot sóhajtott, majd a kezét nyújtotta. Belecsaptam és kész is volt az egyesség. – Viszont most menj. Holnap úgyis jön hozzátok a tanár, lesz időm vele foglalkozni.

- Köszönöm! Jó éjszakát.

- Neked is. – mondtam. Ő felállt és csendes léptekkel kiment a szobámból.

Mibe avatkoztam én…?

Sziasztk! Bocsi a késedelemért, de péntek-szombat osztálykirándulás ( ami annyit tesz, hogy összesen aludtam csütörtök estétől szombat estig össz-vissz 10 órát) szombaton egész nap intéztem az dolgomat ( alvás fél egyig) és csak ma értem rá kitenni.... 

10.fejezet

Harry szemszöge:
Amikor kiment a szobából, ordítottam. Ha ordítok, mindig nyugodtabb leszek, de most nem… Erre nincs olyan cselekedet, ami megnyugtat.

Óvatosan arrébb húztam a kis szekrényt a faltól és megláttam a kisajtó körvonalát a tapétában.  Sírva kinyitottam és mikor bemásztam, a lyukba, kissé visszahúztam a szekrényt, hogy ne lehessen észrevenni az ajtót. Levettem az olajlámpát és az ajtót mikor becsuktam, elkezdtem előre mászni, a könnyeimtől nem is látva.

Nem hosszú az út, legalább is Mathieu szerint csak pár méter. Azt mondja, minden kis cselédszobából nyílik egy ilyen, egy a szállásnál is kisebb szobába, ami arra szolgál, hogy egyedül legyünk, ha muszáj.

Meg is láttam a kisajtót, erősen megnyomtam előre és az kinyílt. Bemásztam a szobácskába, belöktem az ajtót, majd elhelyezkedtem a földön a sarokban. A lámpát letettem a szoba közepére, hogy mindent bevilágítson.

A könnyem megállíthatatlanul folyt, akármit is tettem volna, ezt nem tudom elállítani, mert mindig érzem a bizsergést a számon. Ez szörnyű! Mit tegyek, hogy ez a szörnyűség váljon egy hajmeresztő rémálommá?! Bármit megtennék, csak ne legyen ez az egész valóság!

Meg kell nyugodjak! De hogyan?! Ettől a szörnyűségtől lehetetlen…

Az altató, mindig megnyugtat. Amit anya énekelt, ha rosszat álmodtam…

Nyugodj meg, ne sírj fiam.

Kinn a fagyos éjszakában

Fényesek az égen a csillagok

Nézz a tiszta égre,

Látod, ragyognak a csillagok

A tengeren minden vitorlás felett.

Ez álmodban velünk van egy szürke macska

Lesz álmodban öröm,

lesz ott dió, édesség

Kapsz új csizmát, mézes süteményt

Ruháidat angyal aranyból szabja

Csak aludj el édes kisfiam.

Ez is csak egy rossz álom. Otthon arra ébredek, hogy anyám ül az ágyunk szélén és vigyázó szemmel kíséri álmunkat…

De miért kaptam ezt? Egy csók, életem elő csókja… Nem hiszem el, egy fiú csókolt meg! Ezért az akasztásnál ezerszer rosszabb jár. Ha ez kiderül, az úrfit kimentik, mint egyetlen örököst, engem pedig hagynak közszemlén megkínozni!

És a családom…? Hogy küldjem el a levelet, hisz abban megírtam, hogy találtam egy munkát és minden rendben, de ez korántsem igaz! Semmi sincs rendben, mert most minden felborult!

Nem elég, hogy loptam, csaltam, de bedőltem ennek az undorító embernek is! Pedig ha hallgatok magamra, nemet mondok… Magam mondtam, hogy rókalelkű emberben nem bízom, de valamivel megbabonázott.

Most biztosan sírva meséli az apjának, hogy „mit tettem”. Ráadásul, ha szerencséje van, még a papának is a fülébe jut az egész. Tudja jól, hogy mi jár ezzel, és biztos vigyorog magában. Milyen ember az ilyen?!

Miért mentem be abba a nyomorult sikátorba, s miért nem kezdtem el futni? Ha még az utcán is lennék, kinn az esőben, hóban, viharba, éhezve, szomjazva, az is jobb lenne, mint egy férfitől csókot kapni!

De ez az érzés a számon, nem akar elmúlni. A szívem hevesen vert, nagyon felzaklattam magam, bár ez nem is csoda. Ujjaimmal óvatosan végigsimítok az ajkaimon és újra érzem a nyomást, mintha a számat újra az úrfi forró ajkai nyomnák…

Elkapom a lámpát, kinyitom az ajtót és elindulok vissza a szobába. Majd álomba sírom magam, mert aludnom kell! Megnyomom egy kicsit az ajtót, majd a kis szekrénnyel együtt tolom előre. Kimászok a keskeny résen, mindent a helyére teszek, majd mikor a szobában világos van, felállok. 

- Szóval így tűntél el! – hallottam a hangot, amire összerezzentem. Bár csak a könnyem folyt, szipogtam, most újra felkavarodott bennem a por. Sok mindent érzek egyszerre. Félelem, düh, tartás, gyűlölet.

Mikor hátrafordultam, előrébb lépett, én pedig hátrább.

- Ne jöjjö’ idje! – szóltam rá. Száját elhúzta, arca fancsali lett.

- Kérlek, ne félj! – lépett megint, én is hátráltam és ezzel a falnak szorultam.

- Net félje’?! Hogy net félje’? Maga undorjítóbb mint hitte’!

- Ne mond ezt! – lépett megint közelebb. Szűköltem, mire megállt. Nem színészkedésből, most magamtól jött. Féltem. Féltem, hogy megint megteszi.

- Miért net? Fáj az mi igaz?

- Tőled igen. – szemeivel a padlót kémlelete.  – Csak a te szavaidra reagálok igaz érzelmekkel. Azt kérted, mondjam el a titkomat, én megtettem. Beléd szerettem, ez az én titkom. Te vagy az egyetlen, akit azért csókoltam meg, mert szeretem. Kerestem azt, aki az én szempontjaimnak megfelel, kinél azt érzem, amit akartam. Ez te vagy!

- NET! Soha net! Net fogjok tenni semmi magána’! Net teszjem azt amit aka’! Net fogok szeret!

- Nem is akarom, hogy engedelmeskedj. Nem is kérnék tőled ilyet, mert te más vagy. Csak két dolgot szeretnék…

- Mi?

- Hogy erről ne szólj senkinek semmit… A másik, hogy lehet hogy életemben utoljára van lehetőségem, de… Még egy csókot kérek.

- Net! Az elsjő természete’, de a második soha. Bármi más, csak az net! – arra számítottam, hogy most kemény vonásokkal rám néz és közli: Ha nem, akkor apám azt fogja hinni, hogy te támadtál nekem… - de nem! Ő rám nézett, arca lágy volt, a szeme csillogott az olajlámpa gyenge fényében. Ajkába harapott, gondolkodott. Éreztem az ajkaimat megint bizseregni.

- Én csak ezt szeretném.

- Én nem teszjek meg. Ha megpróbál én megüt! Net érdek, én net hagyok!

- Engem meg ez nem érdekel! Üss meg ha akarsz, én megteszem. – az arca hirtelen olyan kemény vonásokkal lett teli, hogy már attól megijedtem, és hangja is más volt. Mély, komoly, elszánt. Megint lépett egyet, erre, felemeltem a kezemet és lecsúsztam ülésbe. Most igazán féltem tőle, remegtem, nem akartam.

- Net! Ne delay etogo , ya ne budu! Dayte mne peredokhnut' ! – hangom remegett, kezemet keresztbe tettem az arcom előtt. Könnyeim megint folytak, nem mertem felnézni.

Ő megfogta a karjaimat, s bár számat takarni tudtam felnéztem. Most megint lágy volt, kedves, odaadó, aggódó.

- Nem fog fájni! Megígérem, ha megteszed, soha többé nem teszek semmit veled, csak akkor, ha te is akarod. Utána minden olyan lesz, mint amilyen eddig volt! – ígérte. Homályosan láttam, mégis próbáltam kivenni a szeméből, hogy igazat beszél-e. Szeme az ajkaimat járta körbe, majd a szemembe fúrta tekintetét. A kezemet megfogta, óvatosan leemelte a számról és hüvelykujjával bátorítóan megsimította. Meg is nyugtatott valamennyire a gesztus. – Csukd be a szemed. Nem kell semmit csinálj, csak hagyj engem kibontakozni. – szemei megbabonáztak.

Kezesbárányként tettem amit kért. Lehunytam a szemem és vártam. Éreztem ahogy az ajkai súrolják az enyémet. Megdöbbentett, emiatt gyorsan kaptam levegő után, a számon keresztül. Az úrfi kapva kapott az alkalmon, és szájába vette az alsóajkam. Nyelve végigfutott rajta, óvatosan a fogaival karcolta végig a ajkam belsejét, miközben ajkam egyre jobban kicsúszott a szorításból. Mikor teljesen kiszabadultam, még nyomott egy csókot a számra. Boldog voltam… végre vége van!

- Ennyi, vége, kinyithatod a szemed. – mondta halkan. – Ijesztő volt? Fájt? Rossz volt? – tényleg kinyitottam a szememet és megint belefutottam a most sötéten csillogó kék szemekbe. Sötétebb volt, mintha köd ülne a fátyolos tekintetben.  Nem tudtam hazudni.

- Net fáj. De rossjz volt, mert net akar és ilyeszt’ mert net éreztem még ilye’! – szerintem mondanom sem kellett, annyira remegtem, hogy aki nem ismeri az előzményeket, azt hihetné, hogy szellemet láttam és azért remegek.

- Rendben. Ha újra át akarnád élni, tudod hol találsz meg. – tartottunk a szemkontaktust amíg felállt, majd megfordult és már csak az ajtóból kilépve kaptam el a tekintetét. – Még valami!

- Da?

- Szólíts simán Louisnak. Nem úrfi, nem maga, nem Louis úrfi, csak egyszerűen Louis. Érted?

- Da, Louis. Do svidoniya. Spokoynoy nochi! Jo éj.

- Jó éjt Harry. – ezzel behúzta az ajtót és eltűnt… Sokáig gondolkodtam még a földön ülve, aztán mikor éreztem hogy szemembe száll az álom, leoltottam a lámpát és lefeküdtem az ágyra.

Gyorsan repültem át az álmaim világába.


Sziasztok! Csak annyi, hogy az altatónak ez közel ne pntos fordítása! Google fordítóból ment az egész! :)

9.fejezet

Louis szemszöge:

Éppen a könyvtárba tartottam, s hangokat hallottam bentről. Két is merős hangot… Zaynét és Harryét.

- Sajnálok! Net akjar! Kicsjúszott számon! – ez Harry hangja volt, valahol irtó magasban szárnyalva. Halkan benyitottam a helyiségbe, pont akkor, mikor Zayn megütötte őt. A szívem összeszorult, de vártam.  Motyogott valamit Zaynnek, miután földre esett.

Nem értem! Zayn olyan erőset nem képes ütni, hogy ő földre kerüljön tőle… De csak egy pillanatig nem figyeltem, az említett már emelte a lábát, hogy rúghasson.

- Zayn… - ő rám nézett, de a földön fekvő fiú nem. Ő magában a pokolba kívánhat engem.

- Louis megmentett, légy hálás érte! – mordult rá. A fürtös fiú most nézett rám. Arcán néhány csíkban könny csordogált, ajka remegett. Egy pillanatra meglepett, aztán megkomolyodtam.

- Harry, menj ki, kettesben van beszédem Zaynel. – mondtam. A fiú felállt, nyögve meghajolt és elköszönt. 

 Gyilkos pillantással meredtem Zaynre.

- Ez mi volt? – meredtem rá továbbra is.

- A kölyök megsértett és feleselt. Egy kis illemtan órát tartottam neki, mikor közbeszóltál… - vetette elém a szavakat. Olyan mértékben lettem mérges rá, mint még soha. Ezt ő is észrevette és a falnak hátrált, mikor közeledtem.

Szemét amint tudta elkapta rólam, de végül a falnak szorítottam.

- Nézz a szemembe! – parancsoltam rá, nem épen lágy hangon. – Most nagyon figyelj! Te, Liam és Niall egy ujjal sem érhettek a kölyökhöz! Ő az enyém, én fogok dönteni a sorsáról, hogy mikor mit érdemel…

- Ne kezd el apánkat játszani!

- Tessék? – kérdezetem vissza meglepetten.

- Jól hallhattad! – megragadtam, és nekicsaptam a falnak.

- Na most tényleg , nagyon, nagyon figyelj rám! Eddig hagytam hogy úgy beszélj velem, mintha lenne köztünk akár egy csepp  rokonság is, de ebből elég! Nem fogsz úgy beszélni velem, mint a kutyaütő szolgákkal. Nem tudhatod, hogy mikor érsz el egy pontot, ahol elszakad a cérna nálam és akkor nem lesz jó vége a dolognak. Most pedig csendben végighallgatsz! Megértetted?! – megrázta a fejét, hogy igen.

- Akármit is tesz a fiú, az én dolgom kiszabni a büntetését, tehát ti nem tesztek semmit, ha feldühít titeket. Különben… - itt elengedtem, és annál a pontnál ütöttem meg őt, ahol ő Harryt, csak kicsikét több erővel. – ugyan azt kapjátok vissza tőlem! Gondolom azt nem akarod? – térdre rogyva csóválta a fejét. – Add csak tovább a többieknek! Aki egy ujjal is hozzá ér, az megkapja a magáét!

***

2 nappal később

Még a kis Lilianám is a legszebb ruháját vette fel, mert jön vacsorára az öreg Styles. Én megbeszéltem a dolgokat Mahidevrannal, majd Harryt is elkaptam terítés előtt.

- Ajánlom, hogy betartsd azt, amiben megegyeztünk. Mahidevran már mindent megtett és nem számít rád sem pakolásnál, sem vacsorán. Az este miértjét pedig magadban tartod!

- Da. – dühösen az arcomba fújta a levegőt. Még mindig orrol rám azért amit mondtam? Ha tudná, hogy mennyire megbántam… De majd egyszer, valamikor a közeljövőben kárpótolom ezért. Ha ügyes lesz, talán már ma este…

- Mehet úrfij? Máhíjdevrán mérges, ha kések! – vetette elém a szavakat, akár kutyának a csontot.

- Menj csak! – mondtam. Ő elindult, én pedig háttal nekidőltem a falnak. Lecsúsztam ülésbe és gondolkodtam.

Ezt az érzést akartam egész életemben! Epekedni valaki után, aki minden porcikámat gyűlöli. Ebben van kihívás. Meg fogom szerezni, testestül, lelkestül. Ő azaz ember,  akinél nem találhatok jobbat, hiszen a lelke még vad, nem törte be egyetlen ember sem, nem teljesít bármit, amit mondok.

Már nagyon kíváncsi vagyok, milyen érzés olyan embert csókolni és ölelni akit szeretek. Ha csak egy pillanatra is, de ezt meg fogom tapasztalni, ma este! Mert ma megteszem! Nem húzom az időt, hiszen már így is majd fel robbanok.

***

Ez az ember valami szörnyű! Egész este ócska vicceket mesél, családi történeteket fűz minden fogáshoz… De mégis, Harry elvonta erről a figyelmem és nem unatkoztam.

-… Hát én azt hittem megszárítja magát! – erre mindenki felnevetett, bár abban biztos vagyok, hogy mind arra várunk, hogy a vacsora véget érjen. Ez volt már vagy a 100.-ik ilye vicc.

- Köszönjük Mr. Styles, ez is egy igazán jó vicc volt, mint az előzőek – erre megforgattam a szemem. -, de ideje felhozakodnom azzal, hogy tárgyaljunk. Lenne szíves átfáradni velem a dolgozószobába? Ha van kedve, elfogyaszthatunk egy brandy-t vagy szívhatunk egy szivart, amíg az üzletről beszélünk.

- Legyen Kevin fiam, de hova ez a nagy sietség? Időnk mint a tenger, de ha ennyire fontos neked, menjünk hát! - bólintott az öreg. Felálltunk az asztaltól és mindenki más felé ment. A szemem elől, Harry tűnt el legelsőnek.

***

Óvatosan kopogtattam be a szoba ajtaján, mikor megláttam hogy még ég nála az olajlámpás.

- Tessjék! – kiáltotta ki Harry.  Mikor becsuktam az ajtót, megkerestem őt a gyenge fényben. Nem volt nehéz megtalálni őt ebben a kis ficaknyi szobában. Az ágy széléhez volt kuporodva a sarokban, a falnak támaszkodva.

- Leülhetek? – mutattam az ágyra.

- Da! Bár inkjább én kéne felájja’, mer magja itten van.

- Ez a te szobád, itt te szabod meg, hogy mit csinálsz. – vontam meg a vállamat, majd leültem eléggé közel hozzá.  Közel tudtam férkőzni hozzá, mert térde fel volt húzva, kezével kulcsolta át. 

Arca értetlen grimaszt mutatva meredt felém.

- Mjit akjar az úrfij?

- Beszélgetni. – erre a fejét a térdére hajtotta úgy, hogy ne lássam az arcát. Mikor beszélt, a hangja tompa volt.

- Mjiko’ maguk beszélget vele’, én kapok mindig üt vagy fenyeget. Miért net mondják: Ok njélkü’ akar megver? Még az is jobb mint hjiteget.

- Most igazán beszélni akarok veled, méghozzá a könyvtáras esetről. Mi történt akkor?

- Zayn úrfij kért egy könyv, Ahjogy tjetszjik , és én oda vitte’. Azt mjond ez net az, pedig tjudtam, mert olvas azt. Erre mondok rosszat neki, ezért ver engem.

- Én is valahogy így tudom. De engem más érdekel. Zayn nem tud olyan erőset ütni, hogy akárki is földre kerüljön tőle. Talán egy nő, vagy valami kis satnya ember, mint Mathieu. És láttam hogy sírtál, ne tagadd!

- Ha most meg akjar üt, tegye, de net mondjok semmi. –jelentette ki bátran.

- Nem értelek. Velem feleselsz, velük alázatosan viselkedsz, behódolsz. Nekem miért nem hódolsz be?

- Mert magja net érdeme’ aljázat!  Láccik nem volt utcán pár óránál több. Akkor ismerne egy fő szabáj!

- Csak nem a nem tudod, kiben bízhatsz? – vontam fel a szemöldököm. Felkapta a fejét és nagy szemekkel nézett rám. – Vannak titkok a családban, amiről csak páran tudnak… De ez valami olyat jelenthet, hogy bennem megbízol.

- Kicsi se! Már egyetlen pilljantásbó’ lát, magja rókalelkű.  Ilyenbe’ ép eszjű net bíz!

- Manipulálsz, igaz?

- Ennyjire érdeklem?

- Csak ki akarlak ismerni. Áruld el a titkodat!

- Akkor cserjébe magja is valjami titok.

- Megegyeztünk! –vágtam rá. Két legyet kapok el egy csapásra.

- Tudja, a test egy nagy báb, amjit az ész mozogtat.  Csak tanul kell a bábozás, hogy jó legyjen a színdarjab. Ha megtjanul átérez érzelmek, tud beszélni a báb. Ha átél érzelmek, tud mozgat báb. Vagy egyszerű’ tapasztal nékü’ megtanu’ hogy kell mozgat és beszéltet.

- Te melyik vagy?

- Ez is az is. De a szembe’ mutatkozjó érzelmek nagyon nehéz tanul. Olvasni könnyű, csal nehéz. Csal felismerni lehetetle’.

 - Neked ez is megy?

-Mindent el tudjok játsz. De maga is mondja titka!

- Nem mondtad, hogy mondjam. Én inkább megmutatnám.  De emeld fel a fejed, hogy lássam az arcod. És csukd be a szemed! – a szívem nagyot dobbant, amikor mit sem sejtve megtette. Máskor csak erőszakosan nekimentem volna az ajkaknak, de ő most más… Őt nem akarom letámadni, bár a vége ugyan az lesz, ellök majd, de nem érdekel…

Várjunk csak! Én most hezitálok! Ha sokáig gondolkozok, elvesztem… De most valamiért nem merem megtenni!

- Úrfij kinyjithat szemem? – kérdezte ártatlanul. Már nem is olyan mintha elutasító lenne, nincs megvetés a hangjában.

- Még ne! – közel hajoltam hozzá, olyan közel, hogy levegőt sem mertem venni, nehogy észre vegye, hogy ott vagyok pár centire tőle és a gyönyörű ajkaitól.

Nem tettem mást, csak előrébb hajoltam és máris összenyomódtak az ajkaink. Sajnos csak ennyi volt, mindössze 10 másodpercig tartott az egész, amíg észre nem vette, fel nem eszmélt, és el nem lökött. Olyan erővel lökött el magától, hogy keresztülesve az ágyon, az ajtó és a közte lévő résbe zuhantam.

- Chto on sdelal ?! – lábait letette az ágy mellé, belemarkolt hajába, miközben rágörnyedt a térdére. Semmit nem értettem ebből, de a hangjában lévő felháborodás arra utalt, hogy nagyon nem tetszik ez neki. - Pochemu? Pochemu ya?! Bog! Vylezatʹ! – hangja hisztérikussá vált. Nem láttam arcát, most kezeibe temette azt.

- Nem értem!

- Idti! Idti el!

- Menjek ki?

- DA! – mikor rám emelte az arcát… Szeméből könnyek folytak, arca vörös volt. Ajkai remegtek. A többi kölyök csak bőgni kezdett, de ők nem érdekeltek. Harry viszont… Sírni látni, maga volt a pokol. Nem akartam ezt kiváltani belőle, de az eddigi idő alatt kialakult énem akaratosabb a szeretgetni vágyó, kedves énnél. – VYLEZAT’! Tünyjön e’! – ordította. Jobbnak láttam tenni amit kér.

Felálltam és kimentem a szobából. Megálltam az ajtóban, majd hallgatóztam. Sírása átment ordításba. Mikor abbamaradt és csak súrlódás hangját hallottam, benyitottam.

Harry eltűnt a szobából…