7.fejezet

Louis szemszöge:

Amikor megláttam Jasminet visszasétálni a házba, dühös lettem.  Beálltam az ajtóba és amint az kinyílt elkaptam a hideg karját. Elkezdtem szó nélkül ráncigálni, fel az emeletre. 

- Mit csinálsz Louis? Engedj el! – szorításomat erősebbre vettem, mikor elkezdte rángatni a karját.

- Csend legyen! – mordultam rá, majd berántottam az első szobába, ami az övé volt.  Amikor elengedtem, a földre esett. Bezártam az ajtót és eltettem a kulcsot.

- Mit akarsz? – kérdezte miközben felállt.

- Azt, hogy hagyd békén a fiút!

- Miért kéne?! Ő egy kedves fiú, és nem fogom hagyni, hogy olyan szörnyeteg legyen, mint te! – pofon vágtam. Most nem törődtem azzal, hogy mit szólnak a fiúk, ha megtudják. Ő az arcához kapott.

- Te velem így nem beszélhetsz! Egyáltalán hogy jössz te ahhoz, hogy nekem ellentmondj?! - rivalltam rá.

- Úgy, hogy nem vagyok szolgáló! A testvéred vagyok!

- Nem vagy te más, csak egy egyszerű kis dologházi! Ha még az igazi húgom lennél, akkor is, csak egy nő vagy!

- Igen, de a fiúk is onnan jöttek! Velük bezzeg nem bánsz így…!

-  Elég ebből! Ne változtass a témán! Nem akarom, hogy bármilyen módon a közelébe menj a kis orosznak, különben… - a szavamba vágott.

- Különben mi? Megversz, mint a szolgálókat? Te is tudod, hogy nem tennéd meg! Különben is, olyan dolgokat tudok rólad, amiket senkinek nem mondtál még! – nekilöktem a falnak, majd megragadtam a vállát és megint odavágtam.

- Mégis miket? Nem ismersz te engem annyira…

- Ó, dehogynem! Nem érzed néha esténként, amikor South Barnetben jársz, a Pine roadon, hogy követ valaki? Hogy halk léptekkel az árnyékokban rejtőzve bujkál valaki? Láttalak Louis, hogy a kocsmából kiérve a Pine roadra mész, az ópium tanyára… - megragadtam a torkát, és megint a falhoz vágtam.

- Elég legyen, vagy beléd fojtom a szót!

- De nem csak ezt láttam ám! – ő elmosolyodott, én viszont egyre kétségbeesettebb lettem a mosolyától. – Láttalak kijönni onnan, tíz-tizenhárom esztendő körüli kisfiúkkal. Nem tudom, honnan akasztottad le őket, melyik nagyúr adta őket, mennyi pénzért, de láttam az elesett kis arcukat. Láttam, ahogy átcibálod őket a Linden roadi fogadóba. Lassan már törzsvendég leszel ott nem igaz? Az utcára néző ablakos szoba, második emelet, a Bugris Boldizsár fogadóban, a legutolsó ablak, ugye jól tudom? Ott műveled a mocskos, undorító, emberhez nem méltó dolgaidat… - megragadtam és a földre löktem. Fél karjára támaszkodott, majd felnevetett. – Nem számolom hány fiú ártatlan kis lelkét piszkítottad be, de hogy ezt senki nem bocsájtja meg neked, az biztos. És nem hagyom, hogy Harryvel is ilyet tegyél.

- Hogy jártál olyan csendesen? Mindig is figyeltem…

- Most aláírtad a halálos ítéletedet… De mint mondtad, én dologházi vagyok, és mint azt tudniillik, aki a dologházban volt, az már élt az utcán. Ha csak pár hónapig, de akkor sem felejtődik el azaz időszak, amikor éhezel, csendes léptekkel jársz a nagyurak mögött, hogy lopj valamit, amit az eredeti helyett csekély árért eladhass a zálogosnak. Nem felejted el, hogy hova kell rejtőzni, hogy a rendőrök, vagy esetünkben egy ilyen fertelmes ember elől.

- De te sem vagy egy szent! – rivalltam rá. – Te minden héten összeszűröd a levet az Imvert fiúval! Az mennyivel jobb? Egy esztendővel fiatalabb tőlem? Talán többel is!  Te is úgy bírálj engem, mint ahogy én téged azért, hogy egy olyan kölyökkel jársz el pár fertályórás kalandokra, aki csak annyit tud mondani, igenis apám!

- Én nem vagyok férjnél, ez még nem bűn, de megrontani ártatlan kisfiúkat, férfi létedre gusztustalan és erkölcstelen, de legfőképpen bűn. Nem csak isten színe előtt, hanem az emberiség előtt!

- Egy valamit akarok tőled, és ezt fogd fel, nagyon ajánlom! Ha egy szót is váltasz erről a beszélgetésről, akárkivel is, aki él és aki holt, meglakolsz érte, megértetted?!

- Amíg te tartod a szád, én sem locsogok feleslegesen. De ha érdekeim úgy látják…

- Álszent nő vagy, rosszabb, mint a ravasz férfi.

- Te pedig egy megkeseredett kölyök. Sosem értettem, miért vagy ilyen magadnak való…

- Tudod mit? Ha már úgyis annyi mindent tudsz rólam és a tetteimről, mit számít, egyel több vagy kevesebb? Akarod tudni, miért vagyok ilyen? Hogy miért lett fekete a szívem?

- Hát mond csak!

- Jól emlékszem, csak 6 esztendős voltam még. Ártatlan kisded, akárcsak most Liliana… Akkor már Tina élt, 2 esztendős sem volt, tehát nem is emlékezik arra a télre, de azon a napon nem volt velünk, a dadus vigyázott rá…

**visszaemlékezés**

Aznap esett a hó, nagyon sokat. December 28, egy nap, amit gyűlölök, teljes szívemből és egy emlék, amit ha lehetne, kitörölnék. Emlékszem mennyire ki akartam menni, játszani a hóba, szánkózni és nevetni és velem együtt Lucinda is ki akart jönni. 

Egyedül nem mehettünk, tehát anyával és apával együtt mentünk ki az erdőbe, ahova eddig is jártunk. Volt egy kedvenc dombunk, amit most is vastag hó fedett el. A hó még csupasz volt, nem borították be más gyermekek láb és szánkónyomai. 

Kitaláltam, hogy menjünk együtt egy kört, és úgy gyorsabbak is leszünk. Felültem mögé, meglöktem magunkat, és hihetetlen gyorsan száguldottunk lefelé. Én leestem mögüle, de ő tovább csúszott, egyenesen egy tó közepére. Apa és anya utánunk szaladtak, de amikor meglátták, hogy Lucinda ott áll, mellette pár méterre a szánkó, megfagytak.

A jég vérfagyasztó hangú ropogására kezdtek el újra mozogni. Apám befutott az erdőbe, hogy szerezzen egy vastag, hosszú ágat. Lucinda úgy szűkölt, mint egy kutya és elkezdett zokogni. Mikor le akart guggolni, anyám rákiáltott, hogy ne tegye és ő megdermedt.

- Lo… Louis seg…segíts! – zokogta hangosan. Szívem szerint berohantam volna a jégre, szegény esetlen leányért, de nem tehettem, anyám szorító karjaitól.

- Ments meg!- kiáltotta, majd egyre halkabb lett. – Men… ments meg Lo… Louis! – és így zokogott egyre halkabban. Apánk visszaért, és elkezdett óvatosan araszolni a jégen. Lucinda nyújtotta a kezét, és már nem kellet sok neki, talán fél méter, mikor a jég egy óriásit roppant. Lucy lenézett a jégre, majd vissza rám.

Mintha tudta volna mi következik, leengedte a kezét. A szemét olyan mélyen fúrta belém, hogy az a tekintet örökre megmaradjon…

- Jó móka volt! – megeresztett egy könnyes mosolyt.

Még egy hangos roppanás, majd Lucinda egy sikoly és bugyogás közepette elsüllyedt a tó vizében. Nem tudott úszni és mire apám a betört ponthoz ért, Lucy már nemhogy nem kalimpált, de még nem is volt a felszínen.

**visszaemlékezés vége**

- Lucinda aznap, akkor halt meg. Már csak a lelkemben él róla élénken a kedves mosoly, a rémült, könnyes szempár és a kislány boldogan csengő hangocskája. Ennyi maradt nekem emlékül Lucinda Stella Tomlinsonból… - próbáltam visszafogni a könnyeimet. Nem akartam gyengének mutatkozni előtte. Nem csak előtte! Senki előtt!

- Tomlinson… Volt egy másik húgod is?!

- Nem egyszerű húg, hanem ikerhúg! Az két teljesen különböző dolog!

- Istenem Louis ez szörnyű!

- Tudom! Az én húgom volt. – a hangom megremegett, szinte hisztérikus volt. Meg kell nyugodjak. A sírással nem megyek semmire! – Az egyetlen ártatlan, pici, gyenge, sutácska húgom… Ha nem vagyok ennyire kalandvágyó, most négy lánytestvérem lenne! Bárcsak én kerültem volna a jégre akkor! Ütődött kölyök voltam semmi más! Emiatt, hogy a húgom halálát okoztam, emiatt vagyok az, aki. Emiatt lett fekete és késsel ezerfelé hasított a szívem. Emiatt lettem könyörtelen. Ezért élvezem ha másnak fáj, ha más gyengébb mint én! Emiatt óvom a széltől is a lányokat, amíg anyám és apám nem is érdeklődik felőlük. Lucinda és Louis a két első gyermek, aki mindig fontos a családban…

- De hát Harryt mért…?

- Amióta a saját utamat járom, azt az embert keresem, legyen az férfi vagy nő, aki segít. Akinek egyetlen szavától gyenge lehetek, egyetlen felém vetett pillantása annyira megvető, hogy porban érezzem magam tőle. Egyetlen kedves szavától rogyjak térdre és nézzek rá hálálkodó szemmel… Nem az kegykereső szolgák kedves szavaiban akarok fürödni, nem az átlátható műcsodálatot rejtő tekintetekben, nem a leócsárló, hátam mögött kiejtett porba tipró szavaikat keresem. Az a fiú az udvarban más. Ő már jellemben erős, és mintha minden alkalommal, késsel szurkálna, mikor rám néz. A szemembe mondta, hogy undorítónak talál és ez fájt. Amikor megütött, akkor dermedtem rá, hogy őt kerestem az elmúlt tizenegy esztendőben. – az arcom jobb oldalán legurult egy könnycsepp.

Jasmine felállt, szembe velem, és a kezét az arcomra tette. Hüvelykujjával végigsimította a könny útját, s mikor a keze elengedte az arcomat és csak állt mellette, ellöktem azt.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély érzelmeket rejtegetsz magadban… - mondta halkan

- Csak annyit szeretnék kérni, hogy ne álld az utamat. Ha nem fogja akarni, nem kényszerítem semmibe! Ő az egyetlen, akit nem akarok erőszakkal vagy pénzel megszerezni.

- Nem mondhatok semmit. Nem fogom pártolni ezt a fajtalan dolgot, de nem is uszítom ellened. Legfőképpen nem bíztatom, hogy veled jó viszonyba kerüljön! De ha sikerül magadnak megszerezni, nem állom utatok. Viszont az biztos, hogy már most óriási hátránnyal indulsz, amiért olyanokat mondtál a családjára. Ő nem vette fel a fattyú jelződet, de a húgaira ezt úgy értette, mit hallos fenyegetést. Talán nem túlzás azt mondanom, hogy úgy érez irántuk, mint te Lucinda iránt.

- Legyen most egy fogadalmunk, jó? – néztem rá. Egyből rájött és ő folytatta helyettem.

- Ami most a szobámban történt…

- … A szobádban is marad! Kezet rá.  – és kezet nyújtottam neki, mint egy férfinek. Megfogta és megrázta, erős marokkal.

- Viszont azt ne feledd a fajtám és származásom első szabályát.

- Mi az?

- Nem tudhatod, kiben bízhatsz! – sejtelmesség bujkált a hangjában, meg akart rémiszteni. Csak megcsóváltam a fejemet.

- Bár nem voltam veled olyan jóban, hogy kiismerjelek, de azt tudom, hogy ha cigánylány vagy, ha utcakölyke, ha dologházi, nem tennél ellenem, legalábbis ezt nem használnád fel ellenem…

- Ezt honnan veszed?

- Ismerlek. Az életemet helyeztem a kezedbe. Te nem hagynád, hogy a te elszólalásodon meghaljon valaki, akár én vagyok, akár valaki más. Túl nagy a szíved! – ezzel kinyitottam az ajtót és mintha semmi nem történt volna, távoztam.