32.fejezet

Két nappal az esküvő után...

Harry szemszöge:

Hát ez a nap is eljött, újra el kell mennem, pedig mostmár tényleg nem akarok! Csak azt szeretném, hogy itt maradhassak, de ez nem lehetséges. Ha papa elé állnék ezzel az ötlettel, egyenesen kinevetne érte.

Meg akartam csókolni Louist, mielőtt még elmegyek Párizsba, de ő és Isabelle elköltöztek London egy másik részébe, Loughtonba. Esélytelen, hogy újra lássam a mai délutánon. Tegnap elbúcsúztam tőle, úgy, ahogy megérdemelte, de úgy érzem, nem bírnám ki, ha megint elveszíteném!

Halk kopogtatást hallok az ajtómon, majd válaszomat meg sem várva, nagyapa nyit be. Furcsállva nézek rá, mert arca mosolyog és ez nála ritka jelenség.

- Harold, gyere velem, Mr. Tomlinson és Miss Jasmine van itt. Nem utazunk sehová! – csapta össze a tenyerét, majd sietve elhagyta a szobát. Nem hagyjuk el Londont? Ennek örülnöm kéne, de valamiért rossz érzés költözött a gyomromba.  Nem hiszem el, hogy csak úgy látogatóba jöttek, és papa öröme sem túl bíztató…

Minden esetre, felállok, és hosszú gyors léptekkel utána megyek. A nappaliban találok rájuk, papa a karosszékben, Mr. Tomlinson a háttámlán támaszkodik kezével. Egymásra pillantva beszélgetnek. Jasmine a kanapén ült, kezét ölében nyugtatta, ujjaival malmozott éppen elmélyülve. Én lassan mellé léptem, majd leültem. Ő kétségbeesve pillantott rám. A rosszat sejtésem csak nőtt és nőtt, de nem tudtam, mire számíthatok, vadabbnál vadabb ötletek száguldottak át az agyamon. Éreztem, hogy a bennem felgyülemlett idegességtől elkezd remegni a kezem. Jasmine óvatosan megsimította a kezemet.

- Úgy látom te sem vagy tisztában az idejövetelünk okával… Vajon mit akarhatnak tőlünk? – kérdezte olyan halkan, hogy mindenképp csak én halljam meg.

Egy hangos csattanás törte meg a csendet, mire ketten egyszerre fordultunk a gyámjaink felé. Kevin komoly, mégis némiképp vidám arckifejezéssel állt szemben velünk, míg papa egy kifejezetten ijesztő vigyort erőltetett arcára.

- Reménykedtem benne, hogy kapcsolatotok máig ilyen jó maradt… - szólt kedélyesen a papa.

- De mégis, mi oka annak, hogy nem megyünk el? És hogy maguk épp ma jöttek el hozzánk? – kérdeztem rá félve. Bácsika jókedvűen felnevetett.

- Harold, épp ezt akarjuk elmondani! Itt maradásunknak nincs kisebb oka, minthogy újabb egy újabb esküvő került a naptárunkba. Méghozzá a tiétek! – nevetett vígan. Én megdermedtem, úgy ahogy Jasmine. Mégis, egy percnyi rémült csend után, benne volt annyi lélek erő, hogy megszólaljon.

- Elnézést, de… Én és Harry? – kérdezte magára, majd rám mutatva. Ő is hüledezett. Én csak rossz tréfának véltem, de nem, mikor papa rábólintott, bizonyossá lett, hogy ez nem az. – De hát öt esztendővel idősb vagyok nála! Nem nálam korosabb férfit kéne velem házasítani?

- De, Jasmine! Ellenben Harryvel jó kapcsolatot ápolsz és ő fiatal kora ellenére igen sokat tud. Úgy véltem, tökéletes társak lennétek! – közölte egyszerűen Kevin.

Én lassan felálltam, nem tudom mi vezérelt. Kezemet nyújtottam Jasmine felé, majd mikor elfogadta, segítettem neki felkelni. Értetlenül nézett rám, választ várva, de még én sem tudtam mit akar tenni az elmém.

- Engedélyükkel, elvonulnánk megbeszélni és elgondolkodni.

- Menjetek csak! – tárta szét a karját papa. Mikor elindultunk, még hallottam a hangját. – Gyönyörűen festenek…

Jasminenel szinte futottunk a szobámig. Illedelmesen beengedtem, majd becsaptam az ajtót. A kis szekrényen lévő kulccsal bezártam azt, kétszer fordítottam rá. Franciául kezdtem el beszélni, nehogy megértsék, ha meghallanák.

-

 Ez így nagyon nem jó Jasmine! Louis…

- Harry, tudom, hogy ti újra... Véletlenül meghallottalak titeket, mikor mentem vissza a szobámból. De nem csak te és ő. Nekem is van szeretőm!És szerelmes vagyok!

- Ezt nem tehetjük velük, egyet értesz? – kérdeztem rá, bár, ha igaz, amit mondott, minden bizonnyal egyetértünk.

- De mégis, mi a megoldás? Kevin és Edgar már döntött, ebből nincs kiút!

- Néha könnyebb átmászni egy kőfalat mint megkerülni.

- Mi? Ezt hogy érted? – kérdezett félénken. Én már tudom a megoldást.

- Nem fogunk ellenkezni, összeházasodu…

- Mi?! Te ilyen könnyed módon feladnád? Még is, ho… ­- ahogy ő sem hagyott végig beszélni én sem hagytam.  Kezemet a vállára tettem, jelezve, hogy szeretném, ha megnyugodna.

- Ha végighallgatnál, legközelebb előbb túl lennénk rajta. Úgy gondolom, hogy eleget teszünk akaratuknak és egybekelünk. De nekünk soha nem kell többet tennünk annál, hogy néhanapján nyilvánosan ejtünk egy csókot. Azon túl egymáshoz sem kell érnünk. Élhetjük életünket a szerelmeinkkel! – mondtam, ő pedig elgondolkodott. Kevéssel később megszólalt.

- Okos ötlet szó mi szó. De egy idő után gyanakodni fognak, miért nincs gyermek?  - mondta, ezúttal pedig én estem gondolkozóba, de nem is kellett sokáig filozofálnom azon, miképp oldjuk meg a problémát. A józan paraszti is megadta a választ.

- Hát neked is férfiú a szeretőd, nemde? Akkor bármikor teherbe eshetsz tőle. És akkor szerelmetek gyümölcse lesz a gyermek!

- Te egy istenadta tehetség vagy! Bármire megtalálod a megoldást! – mondta egy akkora mosollyal, hogy szája majdnem fültől fülig ért. Nyakamba ugrott és erősen ölelt nevetve. Ahhoz képest, hogy lent még sírni tudtam volna bánatomban… Megoldottuk!

- Gondolj csak bele Jasmine! Így már annyira nem is szörnyű a dolog!

- Igazad van! – mondta, miközben elengedett. Arca szinte ragyogott a boldogságtól. – Igaz, mindig azt képzeltem, hogy az igaz szerelmemnek mondom majd ki az igent, de hát erre oly kicsi volt az esély… De mégis, lesz egy gyönyörű ruhám, te jó ég!

- El kell mennünk Louisékhoz. Muszáj beszélnem vele.

- Engem meg egyenek meg Mrs. Tomlinson barátnői, amiért London legjóképűbb ifjújával házasítanak össze?

- Messze állok én attól! – nevettem fel félhangosan.

- Hát, Isabelle barátnői, Dora Grey és Elizabeth Lovelade nem így gondolják! Ha én oda megyek veled, szétszednek! – nevetett Jasmine, majd kinyitotta az ajtót.

- Nem hinném.  Akkor most hajlandó vagy velem jönni? Kérlek, el kellene terelned a figyelmüket, hogy kettesben legyek Louissal. Legalább is, hogy egyikük se jöjjön utánunk.

- Mennyi időre lesz szükséged?  - kérdezte halkan.

- Negyed óra. Nem biztos, de lehet fél óra is elkell, de annál semmiképp nem több. – suttogtam neki, mikor leértünk a nappalihoz.  Beléptem, bácsika és Kevin is jó kedvében volt.  Könnyebb lesz kimenőt kérnünk, bár biztosan elengednek, ha azt mondjuk, elújságolnánk a „jó” hírt Louiséknak.

***

Az egész utat azzal töltöttük Jasminenel, hogy megbeszéltük, hogy ő mit mond majd Burtonnak, a szeretőjének és én mit mondok majd Louisnak.

Őszintén félek attól, hogy mit fog reagálni. Még mindig a legjobb lehetőség az, hogy így döntöttünk, de ez akkor sem tökéletes…!

Már csak arra lettem figyelmes, hogy kinyílik a kocsi ajtaja és Jasmine bíztatóan lökdös. Kiléptem a kövekre és lesegítettem. Elindulva, halk koppanások maradtak a cipője után. Talán kívül meg tudtam tartani a nyugodt álcát, de belül… A gyomrom fel-le járt, a fejem lüktetett, a kezeim zsibbadtak.

- Nyugalom, nem lesz baj! – néz rám, majd megragadom a kopogtató karikát és háromszor koppantok vele. Két pillanatba sem telik, hogy egy helyes kis szolgálólány nyisson ajtót. Termete apró, fekete haja fehér kendőcskével összekötve, szemei sötétbarnák.

- Jó napot! Mr. és Mrs. Tomlinsonhoz jöttünk. – mondta Jasmine kedvesen.

- Jöjjenek be kérem. Kiket jelenthetek be az uraságéknak? – kérdezte félve, inkább félre nézve.

- Jasmine Tomlinson és Harry Styles. – mondta, majd a kishölgy aprót bólintott és elment bal felé. Én félve pillogtam Jasminere. Szívem szerint, a világ végére szaladtam volna. Hogy miért félek Louistól? Nem is tőle félek! Csak nem akarom, hogy rosszul fogadja. Ha túlreagálja, és az történik, amit Jasmine mesélt az első napról, miután elmentem... Félek, nem tudom megállítani.

Két perccel később, a kishölgy visszajött. Lehajtott fejjel közölte, hogy várnak minket a nappaliban, majd elindult. Mi követtük, én pedig az ájulás határán voltam, de nem mutattam semmit. Igyekeztem a jól ismert, kedves fiú külsejét mutatni az itt tartózkodóknak.

Amint beléptünk, egyből Louist kerestem a pillantásommal. Mikor meglátott, a szája sarkában mosoly bujkált. Gondolom, legbelül, őrjöngött, hogy nem mentem el.

- Jó napot hölgyeim. Remélem nem zavarná önöket, ha Jasmine is csatlakozna a beszélgetésükhöz, amíg én és Louis elmennénk megbeszélni pár halaszthatatlan ügyet. – mondtam Isabellere és a barátnőire nézve, egy halovány mosollyal az arcomon.

- Ó, hogyne, már persze, ha maradni kíván.  – mondta idegesítő mosollyal a lány, majd Jasmine bólintott és Leült melléjük az egyik karosszékbe. Louis jobbra biccentett a fejével, és megindult.  Én némán, halk léptekkel követtem, amíg ki nem nyitott egy legalább két és fél méter magas, szép mintával díszített faajtót és be nem engedett.

Odabenn, időm sem volt megcsodálni a szobát, ő máris megragadott, az ajtóhoz szorított és megcsókolt. Gyengéd volt mégis erőteljes; lassú és gyors; örömmel teli, mégis vágyakozó. Élveztem, de eszem azt diktálja, lökjem el. De hogy is tehetném? Szinte érzem, ahogy szívverésünk egyszerre gyorsul, s bár mindez lehetetlen én váltig állítom, hogy így éreztem!

Louis egyszer csak lassított a tempón, majd megállt. Ajkai elváltak az enyémektől, de pár milliméter távolság után, mintha meggondolta volna magát, vadul és szaporán csókolgatni kezdte az ajkaimat.

- El sem hiszed… mennyire örülök… most neked! – mondta és a mondatot egy-egy apró szájra puszival tagolta. Éreztem a kezét, ahogy a nyakamra simította.

Kezemet a mellkasára tettem, pedig igazán akartam, hogy folytassuk. Érezni akartam, de félő, ha túl messzire megyek, meghaladom a fél órát…

- Mi a baj? – kérdezte kissé félénken. Tőle nem ezt a hanghordozást szokhattam meg. Kénytelen voltam nagy levegőket venni, hogy ne sírjak. Meg kell nyugodjak… Lassan, nagy levegő be, aztán ki… Be és ki, be és ki.

- Oka van, hogy itt maradtunk, és annak is, hogy nem egyedül jöttem… - mondtam és előrébb döntöttem a fejemet, annyira, hogy a hajamtól ne lásson a szemembe.

A keze, amit eddig nyakamon nyugtatott, most elkerül a helyéről. Ujjai közé vesz óvatosan egy tincset valahol középen és megpróbálja a mögötte sorakozó többivel eltűrni azt a fülem mögé. Én eltolom a kezét, mielőtt a bőrömhöz érhetne. Pedig mennyire is áhítom az érintését! Nincs semmi, amit ebben a szekundumban jobban akarnék, minthogy hozzám érjen, hogy szorosan öleljen át!

- Ígérd meg, hogy… - egyszerűen cserbenhagyott a hangom. Szinte elszállt, de nem is akartam, hogy visszajöjjön, némuljak meg inkább, minthogy elmondjam neki ezek után…

- Harry! Ne hozd rám a frászt, kérlek! Mit szeretnél? Mit ígérjek? – kérdezte tényleg ijedten. Én csak minden erőmet a hangszálaimba gyűjtve tudtam megszólalni, épphogy emberi fül számára hallhatóan.

- Hogy nem… Nem haragszol majd… Akármit is mondok! – suttogtam el, mintha csak attól félnék, hogy valaki áll az ajtóban és hallja minden szavamat.

Louis hozzám hajolt, homlokát az enyémnek döntötte és halkan felnevetett, mintha csak suttogott volna ez a kacaj, mégis annyira intenzíven hatott, mint egy villámcsapás. Csilingelt, mint egyetlen száncsengő a fagyos téli éjszakában, megtörve a zúgó szél hangját, áthatolva mindenen. Sugárzott is, akár egy kellemes nyári napon a Nap. A gyönyörűsége a fény, ami bevilágítja a világot.

Gyenge voltam, elgyengültem, képtelenségnek éreztem ellenkezni az ellen, hogy ujjai végigsimítsanak az arcomon, majd hajamba szántsanak.

- Sosem tudtam igazán haragudni… Most miért tenném? - suttogta, s bár csukva volt a szemem tudtam, hogy mosolyog. Érződött a hanghordozásban. Ez kedvesebben csengett mindennél, de erőt nem adott, inkább elvett tőlem, még inkább féltem. Remegve akartam összeesni, hogy elkapjon, karjaiban tartson.

- Ígéred?

- Ígérem. Szívembe ne véssem? – viccelődött. Jó hangulata engem nem tudott felderíteni. Csak lennék már túl rajta! Meg akarom tenni, de ami kijön a torkomon, az nem más, mint egyszerű, erőtlen nyögések a betűk hada helyett. Elfúló szókezdetek, apró hangocskák, összeilleszthetetlenek, végtelenségre kárhoztatva.

Kezét, ami az arcomon pihent, megfogtam és bele simultam. Két pillanattal később elvettem kezeinket és összekulcsoltam ujjainkat lágyan, erőtlenül.

- Okkal jöttünk együtt, én és Jasmine… Ők indulás előtt jöttek hozzánk…

- Kik?

- Kevin és Jasmine… - szóltam elfúlón.

- Apám? Miért jöttek? Baj történt?

- Úgy is mondhatjuk…

- Kérlek Harry, ne játssz velem! Mond, mi történt?

- Jasmine és én… Összeházasítanak minket. – nyögtem ki végül, erősebben megszorítva a kezét. Meg akartam ölelni, nem akartam megpillantani az arcát.

Mikor szorításom a kezén gyengült, még nem engedtem el. Helyette ő lépett hátrébb. Felemeltem a fejem, és gyorsan megráztam. Arca komor lett, fájdalommal teli. Elfordult tőlem, én pedig sírni akartam, ríni, akár egy özvegy a férje sírja felett.

- Tudod, hogy ezt nem én… - mondtam volna tovább is, de léptei hangos nyikorgást keltettek a padlódeszkákon, miközben az íróasztalhoz sétált a hatalmas helyiségben. Egyszerűen megtámaszkodott az elején, fejét lehajtotta. – Ezt nem én akartam! Tudod, hogy nekem csak te számítasz! – kiáltottam szinte, eztán észrevettem, hogy keze megfeszül az asztallapon.

- Fogd be a szád, és tűnj el! – morogta félhangosan.

- Kérlek, ne… - hangom megint elcsuklott, látásom elhomályosodott. Szemeimet kénytelen voltam összeszorítani, hogy ne hulljon ki a könnyem.

- Nem hallottad?! Tűnj el a házamból! Nem akarlak itt meglátni többet! Két percet adok, hogy elkotródj, vagy magam rúglak ki! – szólt érzéstelen hanggal. Se düh, se fájdalom, egyszerűen semmi!  Ez fáj a legjobban.

- Ne csináld ezt velem…! – szóltam remegő hanggal. – Én téged szeretlek! – mondtam és nem voltam biztos abban, hogy egyben tudom tartani magam. Porrá akartam lenni, egy kis porszemmé, hogy ne lásson!

Öklével oly erőset ütött az asztalra, hogy a fél ház bele zenghetett, az egyik tolla még le is esett. Én összerezzentem. Résnyire kinyitottam a szememet, de nem láttam túl sokat, csak éppen annyit, hogy Louis megfordul.

- Fogd fel, hogy nem érdekel! Én csak annyit akarok, hogy tűnj el, az Isten verje meg! Még Istent is káromoltam, csakhogy komolyan vegyél! Mi kell még? Tényleg azt akarod, hogy megüsselek, vagy beléd rúgjak, vagy kész vagy eltűnni önszántadból?! Nem vagyok hajlandó eltűrni a képedet a házamban, és azt akarom, hogy soha többet ne gyere vissza! Ha meglátsz valahol, kerülj el minél nagyobb ívben és ne akarj a közelembe kerülni! Igaza volt Zaynnek akkor! Érzéstelenül használtalak! Csak játékszer voltál, addig kellettél, amíg fel nem tűnt, valami csillogóbb, szebb, ami a másé! Mostmár nem izgatsz, azt teszel amit akarsz, nyakad is törhet, engem már nem hat meg!

- Nem! Nem, Louis ez nem te vagy! – tiltakoztam erősen rázva a fejemet. Ha ő lenne, nem mondana ilyet!

- De bizony én vagyok! Kimutattam a fogam fehérjét! És nem véletlen, hogy a drága Jasmine féltett tőlem! Megvolt amit akartam, megrontottam egy idióta kölyköt, aki arra sem volt képes, hogy meglássa, milyen is vagyok!  - mondta és minden szava egy szúrás volt. Egyszerűen elém ért, kemény arccal kinyitotta az ajtót, majd kilökött. – Ahhoz talán van elég sütnivaló a csökött fejedben, hogy kitalálj! – ezzel bevágta az ajtót. Csak annyit hallottam, hogy kattan a zár és készen voltam. Eltört az a bizonyos mécses és kiszaladt minden egyes könyvem. Az ajtónak dőlve sírtam két percen át, majd elkezdtem visszafogni magamat.

Amikor éreztem, hogy szalonképesebb vagyok, mint előző pillanataimban, elindultam. A hallban találkoztam is az egyik szolgálóval. Akadozva, de sikerült megkérnem, szóljon Jasminenek, hogy a kocsiban várom.

Előre is mentem és a kocsis, amint bezárta mögöttem az ajtót, megint elsírtam magamat. Felrémlettek a szavai, amit a fejemhez vágott… soha ne gyere vissza!, kerülj el!, játékszer voltál! idióta kölyök!.  Ezek hatására már tényleg nem tudtam visszafogni magamat. Az sem érdekelt, hogy nyílt az ajtó. Jasmine beszállt a kocsiba és rögtön át ölelt. Csitítani próbált, hátamat simította, de nem használt. A semmi bajjal nem gyógyíthatunk sebeket. Főképp nem a szív sebeit.

- Mi történt veled? Bántott?

- Sose… sosem szeretett! – mondtam és ekkor éreztem zökkenni a kocsit. Még könnyfátylamon keresztül kinéztem az ablakon és a ház dolgozószobája ablakában megpillantottam őt. Karba tett kezekkel, egyenes háttal. Tisztán kivehetően bólintott, majd eltűnt a függöny mögött. Belőlem még több könny fakadt ki, úgy tűnt soha nem lesz vége. Egy dologra vágyom most. Ágyam és párnáim között lenni hason fekve és belezokogni egy párna közepébe, hogy elnyelje hangomat.

Újra hallani akarnám szavait úgy, hogy a szemembe néz, nem csak engem, de nem lehet. Ezek után már én sem akarom látni! Soha többé Louis Tomlinson, vagy akárki más! Vár rám egy élet a szerelem nélkül.

Abban biztos lehetsz, hogy lesz örökké, csak nem vele! Örökké a társad lesz, de nem ő! A fájdalom, a bánat, a megbánás, és ami a legjobb, az ezerfelé szakajtott szív! – felrémlett bennem ez a három mondat. Zaynnek igaza volt, az örökkém tényleg fájdalmasabb lesz, mint bármi!

Sziasztok! Remélem tetszett! Most majdnem egész 6 oldalt írtam word-be, szóval, eddig ez a leghosszabb fejezetem. Ezek után, várhatjátok, hogy mit kerekítek ki belőle ugye?

Tényleg sose szerette őt Louis? Majd kiderül ötödikén! :)

Mellesleg elnézést a kései hozatalért, de eddig aludtam! :)