31.fejezet

Másnap este...

 Harry szemszöge:

El sem hiszem, hogy mibe mentem bele!

De a csókjai… És  a szavai… Mind annyi érzelmet tükröztek! Képtelen voltam érzéketlen és hideg maradni vele. Nem voltam képes megint elutasítani őt. Nem voltam képes ellentmondani az iránta érett vágynak, mert igen, akarom őt, ha még csak feleannyira is mint ő engem, akkor is…

Róla álmodtam, őt akartam ölelni éjszakánként és azt akartam, hogy újra egymáséi legyünk. És most eljött a pillanat, itt az esély, amit két okból el nem szalaszthatok.

Az első okom Louis. Ő az aki mindennél többet jelent számomra, ami neki fáj, az nekem is fáj, szinte már egynek érzem magam vele… A második pedig én magam. Nem bírnék azzal a tudattal élni, hogy elszalasztottam őt, hogy az én csillagom nem ragyog a mély gödör felett, hanem tovaszáll az égboltról és sötétséget hagy maga után.

De most itt vagyok, az ajtóban állok, csak rajtam áll vagy bukik az egész. Belököm a lengőajtót, vagy elveszem a kezemet, s elfutok. Elfutok a tengerpartra, átúszom a  La Manche csatornát s onnantól arra megyek, amerre kitaposott út járható. De miért futamodjak meg? Miért törjem össze újra mindkettőnket?

Jól mondta Louis! A múlt már nem számít semmit, mert megtörtént, aminek kellett. A jövő pedig ahogy esik, akképp puffan. Ha fájnia kell, úgyis fájni fog, ez elkerülhetetlen. A pillanat, az ami számít!

Belépek az ajtón és egyből őt pillantom meg az asztalok és székek sokasága között. Arcára egy halovány, megkönnyebbült mosoly ül ki. Talán ő is azon gondolkodott, hogy vajon megint cserben hagyom-e? De ez a kis mosoly is tanúbizonyságot tett arról, hogy boldoggá tettem ezzel a döntésemmel. És én is boldog voltam végre.

Nagy s gyors léptekkel teremtem mellette. Ő óvatosan megsimította az alkaromat és megmutatta a kulcsot. 13-as, nem is számítottam másra. Ő elindult végig engem nézve, mintha csak egy eltűnésre kárhoztatott szellem lennék és bármikor elillanhatnék a szeme elől. Én követtem őt, lépteim halkak voltak, akárcsak először. Louis, mint anno most is jól ismerte a járást.

Csak arra eszméltem a gondolataim tömegéből, hogy kitárul előttem egy ajtó, s odabent egy világos szoba fogad. Semmit nem változott a hely, ugyan úgy volt minden, pont úgy ahogy az emlékeimbe véstem.

- Vedd le a kabátodat. Éhes vagy, kéressek valamit enni? – szólt, miközben ő is vetkezni kezdett.

- Már nem vagyok az a kis szolga, aki alig kap enni… - vetettem oda, de rögtön meg is bántam. Láttam az arcán, hogy megbántottam, pedig nem akartam. – Louis sajnálom, nem úgy értettem! Csak három évig hallgattam nagyapám ilyesfajta beszédmódját és…

- Ne mentegetőzz, jó? Nem tesz semmit, megértem, hogy megváltoztál. Másra neveltek. De ugye nem veszett ki belőled minden, amiért megszerettelek?

- Miért szerettél belém?

- Az akcentusod az, ami nagyon tetszett, de ezt már gyökerestül kiirtották. Szerettem, hogy szégyenlős vagy és félénk, hogy a szemed nem árul el semmit. De úgy látom, ez mind megváltozott. A szemedből már igaz érzelmeket olvasok, félénk helyett nagyszájú lettél…

- Ez a felszín. Ezt láttad rajtam, mert ezt akartam mutatni. De legbelül még képes vagyok az a fiú lenni, akit szerettél.

- Szeretek Harry. Én még mindig szeretlek, akárki is vagy. – mondta halkan.

- Louis, most ne törődjünk azzal, hogy milyenek is lettünk, csak azzal, hogy miért vagyunk itt! –mondtam s közelebb léptem hozzá.  Ő csak csillogó szemmel pillogott, míg én közelebb nem hajoltam és meg nem csókoltam.

Óvatos voltam, nem voltam képes irányítani és ő ezt érezte. Éreztette, hogy most ő kormányoz, bár gyengéd maradt. Kezeit a derekamra simította, én pedig megremegtem. Saját kezeimet a hajába vezettem, óvatosan markolásztam azt. Kicsit féltem, mert berémlett a fájdalmas érzés, de igyekeztem ezt nem mutatni.

Megint megkezdődött az, ami tegnap este. Elkezdte kihúzgálni az ingemet s rögvest gombolta is. A csók egyre hevesebb lett, úgy kerestük a másik nyelvét, mintha az mentene meg minket a haláltól.

- Ugorj! – lehelte ajkaimra, mikor végzett. Én zokszó nélkül tettem, amit kért. Ugrattam s ő elkapott.  Megmarkolta a fenekem ezzel is arra késztetve, hogy belenyögjek a csókjába. Hirtelen éreztem a támaszt a hátam mögött ami nem volt más, mint egy fal.

Kezeim lecsúsztak a tarkójára, onnan előre a nyakához és csukott szemmel, vakon kerestem meg én is az inge gombjait. Gyakorlatlanul, ügyetlenül próbálkoztam, de végtére is megtettem amit kellett.

Két pillanat sem telt el s már másutt voltam, az ágy matracának rugói nyomták a hátamat. Louis felettem volt, éreztem, ahogy a kezei benyomják a matracot a fejem mellett. Ő csak csókolt és csókolt, olyan vadul, mint még soha.

A csípőjét az enyémhez préselte, ami megintcsak nyögésre késztetett és nem tudtam mit kezdeni magammal, meg akartam őrülni.

Hirtelen hagyta abba a csókot, homlokát az enyémnek nyomta, de a lökésekkel, amit csípőjével csinált csak nem hagyott fel. Számon sorra szaladtak kifelé a nyögések, egytől egyig, ő pedig mindet egy újabb és ha lehetséges erősebb lökéssel jutalmazta.

- Harry, most kell leálljuk, különben fájni fog… - szólt lihegve, s a meleg levegő az arcomat cirógatta.

- Nem érdekel! Akkor sem érdekelt! Most meg is érdemlem, hogy fájjon! – hadartam el egy szuszra. Nem tudom mit kezdtem volna magammal, ha most dönti el, hogy visszatáncol.

-  Akkor úgy teszek, ahogy kívánok? – kérdezte érdeklődőn, majd ajkát végighúzta a nyakamon és megállapodott a kulcscsontomnál.

- Azt csinálsz, amit akarsz, nem érdekel! Csak a vége legyen olyan jó, mint amilyenre emlékezem!

- Oh, lesz az még jobb is! – mondta s hangján érződött, hogy vigyor ül az arcán. Olyan oldalát engedtem most szabadon, amit eddig hét lakat alatt tartott előttem.

Forró nyelve végigfutott a nyakamon, majd a fülem cimpáját kezdte el rágcsálni, morzsolgatni. Csak egy valamit akartam, amit minden bizonnyal meg is kapok, s az itt támaszkodik felettem. Magát Louist akartam.

- Esküszöm neked Harry, hogy az egész fogadó a te gyönyörű nyögéseidtől fog zengeni, attól, ahogy a nevemen szólítasz és többért könyörögsz. Úgy teszek majd ahogy kéred, de hidd el, ez nem lesz elég… - suttogta s szavai vágyat ébresztettek bennem, még inkább akartam őt, s mihamarabb.

***

Óvatosan pillogtam párat. Megint elnyomott az álom, miután… Újra megtettük. Ez két érzést is táplál bennem. Azt, hogy annyiszor megtagadtam magamtól az emlékezést, hogy ne akarjam újonnan megtenni, egyszóval hibáztam. A másik, hogy jól tettem. Legbelül ezt akartam és most boldog vagyok. Miért gondoljak mindig a rosszra…?

Arra lettem figyelmes, hogy Louis ül mellettem. Fejemet felemeltem, hogy ránézhessek, ő pedig mosolyogva nézett vissza. Arca tökéletesnek hatott így, hogy csak a tűz fénye világított a szobában. Úgy éreztem, ebben a pillanatban le kéne festeni, annyira eszményi látványt nyújtott.

- Kellemesen aludtál? – kérdezte és arcán továbbra is ékes helyet foglalt el a tündöklő lágy mosolya. Én csak bólintottam. Nem tudtam megszólalni, de nem is akartam. Csak figyelni akartam, miképp változnak meg a gyönyörű, lágy vonások. – Megbántad?

- Nem tudom… - vallottam be őszintén. Louis vonásain megmutatkozott, hogy meglepődött.

- Ezt hogy érted? – vonta fel a szemöldökét rémülten.

- Sokig küzdöttem azon, hogy ne akarjam ezt. Sokáig tartott, amíg mellőzni tudtam az érzést, hogy veled akarnám tölteni az időt. Veled akartam lenni. És most megtörtént. Nem akartam és akartam is. Én ezt nem értem!

- Gyere csak! – mosolygott rám óvatosan, kezét felém nyújtva. Én megragadtam ő pedig magához húzott. Elengedte a kezemet, majd átkarolta a vállamat és újra összekulcsolta az ujjainkat. – Elhiszed nekem, hogyha nem akartad volna megtenni, akkor nem teszed? Nem tudtál teljesen elhidegülni és én örülök neki! Végre azt érzem, hogy könnyű vagyok, nincs rajtam semmi súly. Újra képes vagyok mosolyogni, kimutatni az érzelmeket. Képzeld el, hogy három évig mimikátlan arccal jártam keltem. De mond, hogy veled nem így volt!

- Nem. Nem így volt. Bíztam abban, hogy látlak még, de nem gondoltam, hogy ennyire… Máshogy lesz.

- Miért, mire számítottál?

- Abban bíztam, hogy újra találkozik a két megtört ifjú, akik próbálták elfelejteni egymást, több-kevesebb sikerrel, majd miután megláttuk a változásokat, megbeszéltük a történteket végleg békén hagyjuk egymást. De végképp nem arra számítottam, hogy itt kötünk majd ki, újra agy ágyban…

- És úgy gondolod, jobb ez a végkifejlet? Sem a jövőre, sem a múltra nem tekintve.

- Mindenképp, igen.

- Hát akkor? Semmi akadálya nincs, hogy folytassuk. De most aludj, biztos fáradt vagy. Reggel majd felébresztelek. Szép álmokat. – mondta, majd feljebb húzta a takarót.

- Neked is. – mondtam és mellkasához fúrtam az arcom. Engem is végre a kellemes melegség töltött el. Jól esett újra mellette lenni, érezni hogy átölel. Újra együtt… Mostmár nem félek ettől!

Sziasztok! Sajnálom, hogy egyeseknek csalódást okoztam azzal, hogy nem írtam meg azt a bizonyost, de nem érdekel. Ahogy drága nagyim mondja: Ha nem tetszik, verd a segged a földhöz. Jó, ez goromba volt...

Szóval, a lényeg, hogyha én nagyon akartam volna, úgyis megírom, de két dolog amit rólam tudni kell: Makacs vagyok és könnyen feladom. 

Minden esetre remélem tetszett a rész a "hiányosságaival" is! :)