41+1 fejezet

Harry szemszöge:

Lassan, kicsiket pillogtam. Jó szokásomhoz híven, most is elaludtam az aktusunk után. Mellettem, mint mindig, Louis ült. Nem aludt, ébren volt. Én ásítva felültem, majd ránéztem. El sem akartam hinni, hogy egy ilyen csoda mellett ébredek fel minden alkalommal.

- Kérlek, áruld el, hogy vagy képes mindig szunyálni, miután megvolt? – mosolygott Lou. Én kuncogva megráztam a fejem.

- Ne cukkolj már, ilyen vagyok és kész! – vigyorogtam rá, ő pedig játékosan meglökött.

- Én pedig ilyennek szeretlek…! Erről jut eszembe! Már két éve, hogy együtt vagyunk és nem is beszéltél arról, hogy hogyan is zúgtál belém.

- Cserébe valamit! Mondjuk egy csókot.

- Hű, hát ebbe bele fogok rokkanni!  Jó, megpróbálom! – drámázott, de szeme boldogan csillogott. Én csak mosolyogva ráztam a fejemet. Hogy lehet valaki ennyire idegesítő és ennyire röhejes is egyben?

- Szóval, akkor kezdődött, mikor a Larryzés. Először nem is tudtam, hányadán állok veled, de ami nagyobb gond volt, saját magammal. Arra lettem figyelmes, hogy jól esik, mikor hozzám érsz, és akarom is érezni az érintésedet. Aztán, ez most csajosan hangozhat, jöttek a pillangók. Néha, mikor megálltál a hülyeségekben, mert kezdett elfajulni eléggé felnőttes irányokba, én azt akartam, hogy mennyünk tovább, csak nem mertem szólni, mert féltem, hogy hülyének nézel majd. De annyira örültem, amikor elrántottál egy sarokba, és a lepkék is örültek. Innentől mindent tudsz.

- És ezt eddig miért nem tudtad elmondani?! – háborodott fel, majd oldalba bökött.

- Kérdezted valaha is? – mosolyogtam rá kitartóan. Ekkor nyílt a szoba ajtaja és mindketten odanéztünk. Az épp elforduló Liamet láttuk meg. Vagyis, mostmár a hátát.

- Bocsánat, nem kopogtam. Szóval, csak azért jöttem, hogy öltözzetek, mert tíz perc és indulunk! – mondta és ezzel ki is viharzott.

- Eddig aludtam?! Miért nem keltettél fel?!

- Olyan édesen néztél ki. Nem voltam képes felkelteni téged! – mondta, majd megcsókolt.

***

Már itt is vagyunk, egy stúdióban. Louis először eltűnt, aztán feltűnt. Még átbeszéltük a szokásosat, miszerint rólunk semmit. De vajon mi történt a stúdióban? Persze, hogy egymás mellé ültettek minket. És Louis nem tudta magát visszatartani, miért is tudta volna?

Mint mindig, láthatatlan mozdulatokat tett. Hátul feltűrte a pólómat és a derekamat cirógatta. Én belülről harapdáltam a számat, fel akartam robbanni. Egy pillanatban, mikor senki sem figyelt, Zaynt nézték, aki épp válaszolt egy kérdésre. Én oldalba böktem Louist, aki rögvest rám pillantott.

- Hagyd abba! – tátogtam. Ő csak elvigyorodott.

- Akarom! Most! – tátogta.

- Dehát két órája volt! – akadtam fenn előző szavain.

- Nem érdekel! Veled nem lehet betelni! – mondta, majd beharapta a szája sarkát. A pillanatot a műsorvezető szakította ketté, aki most nekünk küldött egy kérdést.

- Fiúk, ti mit gondoltok a rajongók túlzásba vitt Larry imádatáról, a már-már valóságosnak gondolt képzelgésekről? Harry? – én még ránéztem Louisra, aki két gyorsat és egy rövidet pislogott. Oké, akkor mehet a monológ…

- Őszintén szólva, ez kissé rémisztő, mennyire is oda vannak egy nem létező párosért. Viszont az rémisztőbb, hogy a Larry mivoltát is pártolják. Persze, amíg nem csak egy-két ember képzelgése volt a párosunk, nem kellett félnünk attól, hogy bárki rögtön buzinak nyilvánít minket. Mostanra ez globális „problémánk” lett. Nem tudom, milyen rébuszokból olvassák ki azt egyesek, hogy melegek lennénk, és ez nincs így. Persze ha a shipperek megmaradnának maguknak, akkor nem ócsárolnák őket, hisz egy-két blog nem a világvége. A képek gyártása pedig… Hát, ha nem kerül nyilvánosság elé, hanem az illető személy számítógépén marad, akkor ezzel nem is lenne gond. – adtam le a számomra kimerítően hosszú, gépies szöveget, amint már fejből tudok.

- Louis? –pillantott rá a nő, ő pedig rám nézett. Én is megadtam a szokásos jelet. De ő másképp indított, mint szokott.

- Nos az én véleményem gyökeresen más, mint Harry gondolatai. Most elárulok egy titkot mindenkinek, aki itt van a stúdióban és azoknak is aki a kamerákon át lát minket. Kérek mindenkit, a lehető legkomolyabban vegyenek. Én. Szeretem. Harryt. Ez a kőkemény valóság. Most eltérek a megszokott mivoltomtól, mert ezt halálosan komolyan mondtam. Nem hiszitek igaz? Akkor most figyeljetek, mert ebből nem lesz több! – szólt, majd megragadta az államat és ajkaira nyomta az övéit.

Kicsit erőszakosabban, mint máskor, de egy igen kellemes csók vette kezdetét. Mikor kettéváltunk, lejjebb csúsztam a kanapén, a fejem égett a vörösségtől. Mit fogunk mi még ezért kapni. Élő adásban… Jaj!

- És most tartok egy kis Gy.I.K. – ot shippereknek. Mióta? Amióta véget ért az X-factor. Mért tagadtuk? Mert ez volt a parancs. Megvan-e minden, úgy ahogy elképzeltétek? Ó, naná, még sokkal jobban is! Nos, ezen is túl voltunk. De még közel sem a vége ez mindennek. – szólt és a farzsebében kezdett kotorászni. Én még inkább el akartam bújni. Persze, akartam, hogy ne kelljen titkolóznunk, de ez akkor is túl hirtelen jött nekem!

Amint megtalálta amit keresett, két ujja közé fogta és megmutatta a kamerának. Én csak takartam az arcomat, hogy senki ne lássa, mennyire is vagyok elpirulva. De az arcom színével képes lettem volna beleolvadni a kanapé vörösébe.

Ha ez még nem lett volna elég, Louis letérdelt elém, kinyitotta a kis dobozt. A közönség, ha jól hallottam, olyanokat mondott, hogy te jó ég! meg hogy Úr isten, megkéri a kezét!. Ezt sikította a legtöbb ember. Én pedig olyan szinten pörögtem fel, hogy remegtem. Az idegtől rám tört a remegés és az a kényszerű nevetés.

Először egész arcomat eltakartam a tenyeremmel, abba fojtottam a mosolyomat, majd kinéztem kezeim takarásából és ő még mindig ott volt. Őszintén, köpni-nyelni nem tudtam, csak görcsösen nevettem tovább, számat továbbra is takartam két kezemmel.

- Lassan három éve, hogy együtt vagyunk. Eddig titkoltuk és én már nem bírtam tovább. Úgy gondolom, elég időt töltöttünk együtt ahhoz, hogy tudjam, összeillünk. És igen, ezt egy papír fecnivel is meg akarom erősíteni. Szóval… Így élő adásban, a világ szeme láttára megkérem a kezedet. Hajlandó vagy hozzám jönni? – végig a szemembe nézett. Mikor végzett, összepréselte az ajkait.

Nem voltam képes kinyögni amit akartam. Egyszerűen csak lassan bólogattam, próbálgattam kinyögni valamit, de semmi nem jött. Ő elővette a gyűrűt, elhúzta az arcomról a bal kezemet és felhúzta a gyűrűt. Én sírni tudtam volna, de még az sem ment.

Mikor észrevettem, hogy fel akar állni, a testem a tudatomon kívül cselekedett. Konkrétan rávetettem magamat és elterültünk a padlón. Megcsókoltam hevesen, a közönség pedig füttyögött. Életemben ilyen jó reakcióra nem számítottam.

Még akkor sem szakadtunk szét, mikor a kamerák leálltak és a tömeget kiterelték. Zayn és Liam szedtek szét minket. Én Lou kezét szorongatva, szorosan hozzábújva sétáltam. Az öltözőbe mentünk. Távolról hallottuk a menedzser  ordítását, hogy mindenki egy szobába menjen. Várható volt, hogy nem a nagyközönség előtt veri ki a balhét. Ő jobban szereti csak diszkréten leüvölteni a fejünket. Már amennyire az üvöltés az lehet.

Nem tudom mi járhatott a többiek fejében, de mindenki vigyorogva gratulált, én pedig csak egyre vörösödtem. De az elkerülhetetlen is megtörtént, konkrétan berobbant az ajtó és mi mind elképedtünk. A menedzserünk nem volt nagy ember, de annál több hang szorult belé. Mindenki tudta, hogy minél inkább vörös a feje, annál inkább fog ordítani. És most még a kopsz feje búbja is vörösbe váltott.

- EZT MÉGIS HOGY A FENÉBE GONDOLTÁTOK?! MÉG AKKOR SEM HELYESELTEM VOLNA, HA OTTHON TESZITEK MEG INTIM KETTESBEN, DE ÉLŐ ADÁSBAN? A FRANC ESNE BELÉTEK, HÁNYSZOR BESZÉLTÜK MÁR MEG, HOGY A BUZIS DOLGAITOKAT NEM A VILÁG ELŐTT INTÉZITEK?! – ordított, mint a sakál, én pedig fülem-farkam behúzva néztem a földet. – TUDJÁTOK HÁNY RAJONGÓT VESZTETTETEK EZZEL?!

- Vagy inkább te mennyi pénzt vesztettél… - morogta Zayn.

- EZZEL EGYÜTT TI IS! IDIÓTÁK VAGYTOK EGYTŐL EGYIG! LEFOGADOM HOGY TUDTÁTOK! DIREKT RENDEZTÉTEK EL ÍGY, HOGY BOSSZANTSATOK! PEDIG ÉN BÍZTAM BENNETEK! NEM ERŐLTETTEM RÁTOK ÁLBARÁTNŐT, HAGYTAM, HOGY AZT CSINÁLJATOK, AMIT AKARTOK, CSAK EGY KIS DISZKRÉCIÓT KÉRTEM! DE PERSZE, NEKTEK MUSZÁLY KEVERNI A SZART!  - fülsüketítő decibeleket ragadott meg a hangja.

- A fenébe is, hagyd már őket békén! – állt fel mellőlem Louis, ezzel elengedve a kezemet. Csak szemem sarkából néztem fel, még mindig a padlót figyeltem nagyrészt. – Ezt mind én találtam ki, senkinek semmi köze hozzá. És tudod mit? Őrülök, hogy keverem a szart, mert egy ilyen kis törpe nem fogja az utamat állni, hogy azt tegyek, amit akarok! Ha épp élő adásban van kedvem hozzá szólni, vagy akár hozzáérni, én megteszem! Nehogy már egy ilyen kis seggdugasz mondja meg, hogy mit csináljak! – szólt vissza Louis. Egy kis sziszegés hallatszott a többiektől.

- TE SEM VAGY JOBB TOMLINSON! SZARHÁZI BUZIK VAGYTOK MIND A KETTEN! MITKÉPZELSZ, KI VAGY TE, TALÁN AZ ATYAÚRISTEN, HOGY ÍGY BESZÉLJ? JOBB LENNE, HA SEGGEDEN MARADNÁL KISKÖCSÖG, MERT NEHOGY AZT HIDD, HOGY ENNYI AZ ÖSSZ TUDOMÁNYOM!

- Te meg nehogy azt hidd, hogy hagyok neked bármi lehetőséget, hogy bánts minket! Rólam 

leperegnek a szavak! És csak úgy taktikázz, hogy a két szarházi buzi a végén még kidobat az állásodból! Ne hidd, hogy nem állnak sorban mögötted ezren, és biztosra veszem, hogy ők még örülnének is, ha a pesztránk lehetnének, úgyhogy nem csak én kell a seggemen maradjak öregem! Ha így folytatod, a vonat amiben a tőlünk lesikkasztott pénzt szállítod, hamar csütörtököt mond majd és te egyenesen repülsz majd ki a mozdonyból! Úgyhogy jobb ha vigyázol, mert én sem vagyok gyenge kisfiú, és megvédem a barátaimat, a szerelmemet meg pláne.  – szólt Lou és a férfi csendben maradt. Látszott, hogy vissza akar szólni, de inkább kiviharzott a szobából.

- Öregem, ettől még a fülem is kettéállt, rendesen beoltottad! – nézett rá Niall. Louis csak vállat vont és rám nézett.

- Megmondtam. Rólam leperegnek a bántó szavak, de Harryt nem hagyom, hogy szurkálja. Innentől már nem áll az utunkba senki az égvilágon. És nem vagyok büszke hogy ezt mondom, de most szarok a rajongókra. Nekem te kellesz Harry és nem ők. Nem lesz nálad fontosabb ember az életemben, soha már. – mondta Louis és én boldog voltam. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyen boldog leszek. És azt sem, hogy ilyen parádésan kéri majd meg Louis a kezemet.

- Harry szólj már valamit! – lökött meg óvatosan Liam.

- Én le… Leblokkoltam. Kicsit sok volt így hirtelen… Még mindig remegek! – tartottam előre a kezemet.  – Louis, ezt mióta…?

- Talán már egy hónapja dugdosom előled azt a vacakot a kezeden. Mindig magammal hordtam, hátha akkor jön el a pillanat, de most lettem kész rá.  De legalább az igent nyögd ki, akkor lesz teljes az egész!

- Igen! – szóltam halkan. Pedig kiáltani tudtam volna! – Veled akarok lenni örökké!

- Az örökké nagy szó Harry! Gondold meg mielőtt kimondod! – szólt és elém lépett. Én át karoltam a nyakát és oda fúrtam az arcomat.

- Ha én ezt mondom, az úgy is lesz! – suttogtam a nyakba. – Ha a testünk messze is van, a lelkünk úgyis együtt lesz!

- Csókot fiúk! – szólt Niall. Ezután, mind skandálni kezdték, hogy csókot! Mi nevetve engedtük el egymást és rájuk néztünk.

- Elrontottatok egy romantikus pillanatot! – szóltam rájuk, de ők csak skandáltak tovább és tapsoltak is hozzá. Louis megfogta az államat és maga felé fordított.

- A közönség csókot kíván! Akkor adjuk meg a módját! – mosolygott, s ajkaimra hajolt. Egy igazi intenzív csókot mutattunk be a fiúknak, amit ők füttyögve fogadtak. Abban a pillanatban úgy éreztem, soha nem szakíthat minket ketté senki és semmi. Csak mi voltunk ott egymásnak, de mi akkor is ott leszünk, ha az egész világ ellenünk lesz.

Szeretjük egymást és ez a lényeg. Csak szeretni kell és kész! Ha valakinek nem tetszik, az nem kell ránk nézzen és minket nem is fog érdekelni, mert van egy hely ahol minden úgy van, ahogy mi akarjuk. Ez a hely a mi KÖZÖS VALÓSÁGUNK…



Sziasztok! Már kint található a búcsúzónak szánt lezáró bejegyzés is!