35.fejezet

Három hónappal később...

Harry szemszöge:

 

El sem akartam hinni, miképp viselkedett Jasmine. Amíg engem ájulás kerülgetett, ha a mai napra gondoltam, ő gyermekies örömmel várta minden pillanatát. Persze, néha elbeszélgettünk, és elmondta a látáspontját. Azt mondta, egy nőnek csak egyszer lehet ilyen napja, és mivel tudja, hogy nem lesz rossz vége az egésznek, várja.

Mindenféle bugyuta szabályt betartatott. Nem láthatom meg a ruhát. Hogy mire jó ez? Azt nem tudom. Női dolgok, egy férfi sosem érthet bele.

Most pedig itt állok az oltárnál, kezeim a hátam mögött, a balommal a jobb csuklómat szorongatom. Felettem egy lépéssel a pap áll, előttem pedig a templomot betöltő tömeg ül és beszélget.

Tekintetemmel Louist keresem, az édesanyjával ül itt és Jamievel, mert a húgai lettek a koszorús lányok. Mellettük pedig a három fiú beszélget, Zayn, Liam és Niall. Mikor megtalálom őket, Louist nézem, aki egyenesen a padlóra mered a halántékát masszírozza. Csak pár perccel később néz rám, elengedi a fejét és tátogni kezd.

- Fáj a fejem! Nagy a zsivaj! – formálják ajkai a szavakat. – Félsz?

- Izgulok! – mondtam és elmosolyodott egy másodpercre.

- Ne tedd! Csak mond ki, mintha nekem mondanád! Úgy sokkal könnyebb! – szólt újra, én pedig félre néztem. Picit elgondolkodtam azon, amit mondott.

- Te is így tettél?  - kérdeztem, de sajnos választ már nem kaphattam. A templomajtó hangosan megnyikordult, a tömeg egy emberként nézett hátra majd állt fel. Az orgona fülsüketítő hangon megszólalt és belépett rajta Jasmine.

Gyönyörű fehér ruhában lépkedett előre. A ruhának pántja nem volt, jobb keze alól egészen a dereka bal oldaláig gyöngysor futott végig, egyre szélesedve. Csípőjénél a ruha ékkövekkel volt televarrva, innét kezdett el szélesedni a szoknya.

Jasmine jobb karjával Kevin balját fogta gyengéden Nem sok idő telt el, míg ideértek, majd a férfi elment a családjához.

- Csodaszép vagy! – suttogtam szinte némán.

- Köszönöm! – mosolyodott, majd pirult el.

***

Már be is esteledett volna? Jól telik az idő, ha az ember jól mulat!

Miután kimondtuk a „boldogító” igent és akaratlanul, de megtörtént a csók, mehettünk ünnepelni. Nagyapáék mindent elrendeztek, egy gyönyörű éttermet választottak, a pénzel, mint mindig, most sem spóroltak. A legjobb evőeszközökkel tálalva a legjobb ételeket kaptuk mind mi, mind a vendégek. Zenekart is hívtak, így miután mindenki evett, ivott, kicsit el is pilledhettek, mert jöttek a rokonok beszédei. Hát, papáé érdekes volt…

Soha nem gondoltam volna, hogy a menyeméknél dolgozó orosz kölyök az unokám lesz. De igen, Harold az volt és sosem gondoltam, hogy ennyire másabb lesz, mint az apja… - igen, ott már túl volt pár poháron…

Én még most sem, a saját esküvőmön se voltam hajlandó inni. Pedig mindenki azt mondta, a legjobb borok, pezsgők és brandyk voltak terítéken. Louis sem hazudtolta meg magát, ő ledöntött egy-két pohárral, de mégis képes volt kellően józan maradni.

Eztán a zenekar kicsikét hangosabbra vette és kezdődhetett a tánc. Eleinte csak én és Jasmine voltunk, majd egyre többen csatlakoztak. Még a papi is eltántorgott valami korabéli dámaasszonnyal. Rólam Louis kérte le Jasminet, én pedig kedvesen félreálltam. Láttam, hogy beszélgetnek, az elmúlt hetekben igen sokat tették ezt.

Két percig tudtak csak egymásra figyelni, amíg Louis vállát meg nem kocogtatta egy magas, vörös hajú, velem egy korban lévő fiú. Ő volt Burton. Ahogy ránéztem Jasminera és a fiúra, valahogy megértettem, miért is kedvelik egymást. Egyszerűen nyilvánvaló volt! Gyengédebben érintette, mint bárki, mindkettejük arca piros volt, ajkaikon halovány, mégis tündöklő mosoly ült. Mi is ilyenek volnánk Louissal?

Csak akkor ébredtem rá, mennyire is elmélyültem a figyelésükben, mikor megéreztem egy ujj gyenge simítását a nyakamon. Hátrafordultam s egyből Louis mellkasának ütköztem. Rögtön hátráltam is egy apró lépést. Nyilvános helyen ez a fajta közelség veszélyes lehet.

Az arcán ülő bárgyú mosoly arra engedett következtetni, hogy úrrá lett rajta az a kevés mennyiségű alkohol is. Ettől megrémültem. Ha nem józan, nem biztos, hogy van fogalma arról, hogy mekkora galibát csinálna.

- Van kedved velem jönni? – kérdezte miközben egy ujját végighúzta a kezemen. Borzongatóan kellemes érzés volt, de ellenkeznem kellett.  Kezemet elhúztam övétől, mire félre döntötte a fejét és furcsán méregetett. Én csak megforgattam a szememet.

- Hova?

- Találtam egy kis zugot, amolyan padlás féle. Ott jól ellehetnénk. – mondta és vigyora nem akart lankadni. Tekintette nem tükrözött komolyságot, inkább kedélyesnek hatott.

- Mennyire jól? – kérdeztem szemöldökráncolva. Nem lehetek eléggé paranoiás ilyenkor.

Louis felém hajolt, én szememmel körbefutottam a termet, szerencsére eléggé kihalt részen voltunk. Ő a fülemhez hajolt, ajkaival végigsimította annak vonalait, hallottam a lélegzetét. Ennek hatására a fülemben dobogni kezdett a vér.

 
- Nagyon jól. Talán jobban, mint eddig valaha…! – hangja kéjes volt, mint az utcalányoké, csak némileg érzékibben hatott a számomra. Hiába is borzongtam bele a gondolatba, hogy itt és most, a józan ész közbe szólt. De mégis, nem hagyott nyugodni a gondolat.  Csak ketten, egy padlásszobában, amíg alattunk a tömeg táncol, nagy zsivajjal beszélget és fogyaszt. Ki tudja, melyik pillanatban nyitna fel valaki, ugyanilyen célokkal és akkor ott találna minket…

Akármilyen rémisztő is, jó eljátszani a gondolattal. Magával ragadó ötlet, de túlságosan nagy a kockázat. Hiába vágyom most őt veszettül, nem tehetem meg. Pedig képes lennék ezen a helyen szétmarcangolni minden ruhaneműjét a puszta két kezemmel. Szinte hallom a fülemben az anyag recsegését, látom a mosolyt az arcán, érzem a biztató kezeit…

Megrázom a fejemet. Mikre gondolok?! Mégis hogyan tehetném…?! És hogy volt képes két mondattal így megbabonázni, az őrületbe kergető tehetetlenségbe taszítani? De mégis, egy válasz csúszik ki a számon.

- Ha egy kicsit kevesebb jó lesz, akkor esetleg… - mondtam, de nem tudtam befejezni.

Megragadta a kezemet és szinte szállt velem, mindenen keresztül, eltűnve a szempárok elől. Csak pislogtam, ahogy elvezetett a vékony folyosón, fel a lépcsőkön, majd egy plafonba épített ajtóval találkozott a tekintetem. Ő felnyitotta és elém tárult a padlásszoba. Nem olyan volt, mint gondoltam. Egy igazi, poros padlást képzeltem magam elé odalenn, dobozokkal, mindenféle régi tárgyakkal, de ez nem az volt. Ez egy padlásszoba. Bár itt is por volt kissé, de volt egy ágy, kockás takaróval megvetve, egy apró párnával és egy komóddal.

- Ez valaki lakhelye? – tettem fel a bugyuta kérdést. Mindenhol áll a por, réges-régen nem járt itt a madár sem.

- Csak lehetett. A kis-szekrény üres, sem olajlámpa, sem gyertya. Csak a romantikus holdfény… - mondta és közelebb sétált a be nem üvegezett ablakhoz. Utána mentem és megfogtam a derekát. Nem túl józan, félő, hogy kiesik az ablakon.

Ő megfordult, pont velem szembe állt, karjait átvetette a nyakamon és annyival lépett közelebb, hogy kezeim összeérjenek a háta aljában.  Homlokát az enyémnek döntötte, szemét lehunyta, így tettem én is.

- Hallod a hegedűszót lentről? – kérdezte suttogva. Én csak hegyeztem a fülemet és épphogy, de megütötte a fülemet a halk szólam. – Táncolunk?

- Ha már lent tilos volt… - egyeztem bele, ő pedig elindult. Lépéseivel egy irányba ringatta a csípőjét, én pedig utánoztam. Így kezdtünk el egy helyben keringeni. Volt egy olyan érzésem, hogy nem is részeg annyira, mint amilyennek lent tűnt. – Louis…

- Igen? – kérdezte meg nem állva. Továbbra is óvatosan vezetett.

- Sajnálok mindent… - szóltam óvatosan. A zene megszűnni látszott, mi megálltunk, Louis pedig elengedett nevetve.

- Mégis mit? Mond meg nekem, mégis mit kellene megbocsájtanom?

- A naivitásomat. Amit még a ti házatokban tettem, a szobám rejtekén. Hogy falhoz szorítottalak. Hogy a szobádban megütöttelek. – mondtam, s közben a földet néztem lehajtott fejjel. Nem akartam rá nézni. Még akkor sem pillantottam fel, mikor jókedvű nevetése elárasztotta a szobát.

Éreztem, ahogy állam alá nyúl és felemeli a fejemet. Szemembe nézett. Kedves mosolya megnyugvást adott, mint mindig. Jó érzés volt, hogy itt van előttem.

- Ez a legkevesebb Harry. Ezért még bocsánatot sem kellene kérned. Jogosan tetted mindet. És én? Nekem mennyi mindent kellene megbocsáss? Minden alkalommal, amikor együtt vagyunk a BB-ben, fájdalmat kell okozzak neked. Élvez, ha fáj én?  Minden rohadt alkalommal ez jut eszembe. Egy ártatlan, kisfiús kérdés, ami félve csúszott ki a szádon. De az igazság néha jobban fáj, mint bármilyen ütés, rúgás vagy szúrás.

- Az is csak egy kérdés volt, kölyök voltam még, most sem vagyok más! Egyáltalán miből gondolod, hogy az máig igaz? Nem kell feltétlen fájjon minden alkalom!

- Nem gondolom Harry, én látom! Gyűlölöm, egyszerűen rühellem, amikor az arcodra van írva, hogy fáj! Fogcsikorgatva, összeszorított szemmel tűrsz, nehogy meglássam, hogy sírsz! Mert ha könnyek nem is törnek elő belőled, tudom, hogy legbelül ordítasz!

- A büdös mindenit neki! – csaptam a mögöttem lévő szekrényre. Hirtelen kaptam vissza a kezemet, éreztem, ahogy átjár a fájdalom, de egyszerűen csak rázogatni kezdtem. Louis csak hátrált egy lépést. – Mi a francos ménkű az oka, hogy minden szavunkból képesek vagyunk veszekedést kreálni?

- Nem tudom… Inkább nyugodjunk meg, felejtsük el ami történt!

- Louis, ha így folytatjuk, az egész kapcsolatunkat feledhetjük, mert nem teszünk mást, csak nem gondolunk a rosszra!

- Tudod mit? Ne gondolkodjunk, beszéljünk, csak cselekedjünk! – szólt és egy tyúklépésnyit közeledett.

Sok apró lépés telt el addig, amíg közelebb ért, de mielőtt bármit is tett volna, én gyors mozdulattal öleltem át. Éreztem, hogy kissé megremegett, de ő is átölelt. Egymás vállára hajtottuk a fejünket és csak álltunk. Lentről újra hallani lehetett a zeneszót, de nem táncoltunk. Ez nem egy olyan pillanat.

- Harry… - suttogta a nevem, amitől gerincemen végigfutott egy hideg borzongás. Csak hümmögve jeleztem neki, hogy mondja tovább. - … Meg akarlak csókolni.

- Akkor miért nem teszed?

- Mert nem akarlak elengedni. Így akarok maradni egészen halálom napjáig.

- A csók is ráér, időnk még annyi van mint a tenger. Vagy te nem így gondolod?

- De igen. A mi világunkban annyi időnk van, hogy a végtelenségnél is tovább tart. A mi világunkban azt teszünk amit akarunk és azzal akivel akarjuk. Elhiszed, hogy lesz egy ilyen kor is?

- Remélem. Bárcsak mi is megélnénk…

Sziasztok. Bocsi, megint éjszakáztam, így csak fél egykor keltem. Azóta megebédeltem, hibákat kerestem és most kitettem. Köszi a megértést! <3