33.fejezet

Jasmine szemszöge: 

Ezt tényleg nem hittem volna… Pedig annyira úgy tűnt, hogy szereti Harryt. Azt hittem, tényleg megtört az a makacs, szőrösszívű fiú, és most képes volt szeretni, de ezek után… Hogy volt képes így kidobni?

Harry elmesélte, milyen kedves és hízelgő volt amíg nem tudta, de aztán… Akkor bújt elő az álarc mögül az igazi Louis. Minden esetre, én nem vagyok képes elhinni, hogy ne szeretné Harryt. Ennek még ma utána járok. Este, visszamegyek Louisékhoz, elsősorban leteremteni őt, másodsorban megkérdezni, mégis mire volt ez jó.

***

Este van, egyedül vagyok és megint itt állok a házuk előtt, csak most egymagam. Délután, még próbáltam megvigasztalni Harryt, de nem lehetett, folyamatosan csak sírt és sírt, amit beszélt maga elé.

Most itt állok a csípős esti hidegben és várom, hogy ajtót nyissanak, ami meg is történik. Egy magas férfi áll előttem, vékony alkat, rozsda haj és kék szempár jellemzi.

- Jasmine Tomlinson vagyok, és a bátyámmal van beszédem. Nem kell bejelentenie, csak azt mondja meg, hol találom! – törtem a lényegre.

-  A nappalin keresztül nyílik egy szoba, ott jobb oldalt van az uram dolgozószobája. Ott tartózkodik most. – mondta a férfi, miközben félre lépett. Szinte berontottam, majd egy köszönöm-öt mondtam és elindultam a megadott irányba. Hangosan bekopogtam a szépen mintázott ajtón, és topogva vártam, hogy Louis kinyissa.

Mikor ez megtörtént, időt sem hagytam neki arra, hogy megnézze ki vagyok, egyből berontottam. Megálltam a szoba közepén összefont kezekkel a mellkasom előtt. Louis becsukta az ajtót, és megfordult. Arca érdektelen volt, mégis dühös.

- Ezt mégis hogy gondoltad?! – rivalltam rá. Iszonyatosan dühös voltam.

- Ezt én is kérdezhetném! Hogy mersz csak így betörni hozzám?!

- A testvéred vagyok, ennyi megillet!

- Nem vagy te nekem senkim! Azt akarom, hogy tűnj el. Egyikőtöket sem akarom meglátni a házam közelében sem! – mondta, majd megkerült és az íróasztal mögé állt. Én oda mentem és megtámaszkodtam az elején.

- Egyikőnket? Megértem, ha az én jelenlétem zavar téged, de Harry mit ártott neked?! Miért kellet így elutasítanod? Konkrétan kidobtad szegény fiút!

- A kapcsolatunkhoz neked van a legkevesebb közöd! Ne idegesíts fel, mert mindketten megbánjuk!

- Miért mit teszel? Kidobsz, ahogy őt is? Én nem ő vagyok Louis, engem ezzel nem hatsz meg! Nem én vagyok a szerelmed!

- Elég ebből, fogd be a szádat! – kiáltotta. Nem rettentem meg tőle. Ha meg is merne ütni, talán szavaim rádöbbentik mekkorát is hibázott. Ez a legcsekélyebb ár… - Férfi vagyok, tudom, mit miért teszek!

- Tehát tudod… Akkor áruld már el, miért kellett olyan csúnyán Harry fejéhez vágnod hazugságokat? Mit értél el vele? Tudod, van egy igaz mondás, én Nialltől hallottam. Inkább leszek gyerek aki a játékaival játszik, mint férfi, aki az emberek szívével! Igen Louis, mostmár biztos, hogy férfi vagy! Egy ostoba férfi!

- Inkább menj és pátyolgasd a drága vőlegényedet! Legyetek boldogok! – mondta, s ezzel elfordult. Ekkor döbbentem rá, tényleg emiatt haragszik Harryre.

 
Odasétált a könyves szekrényhez és ujjait végighúzta a könyveken.

- Vagyis ez böki a csőrödet! Az esküvő! – mondtam, mire ujja megállt az egyik könyv gerincén. – Tudod jól, hogy nem mi választottuk ezt! Szívem szerint én Burtonnak mondanék igent, Harry pedig csak melletted akar lenni! Te nem érzed, hogy mintha csak félig lennél önmagad nélküle? Mintha az egyik feledet ő pótolná ki, őt lenne a boldog oldal te pedig a szomorú. – én beszéltem, de ő csak mereven állt, akár egy márványszobor és hallgatott. – Ő csak szeretni akar téged és aligha vár viszonzást, de te mégsem vetted emberszámba ma! Leugattad azért, ami nem is az ő hibája! De hisz tudod, hogy még kölyök! 18 esztendős, de a lelke nem eléggé erős, hogy kibírjon egy ilyet. Vagy tényleg nem szereted? De igazad van, nekem ehhez nincs közöm, épp csak annyi, hogy én voltam ott nektek, mikor másiktok fájdalmat okozott. Kinek panaszkodtál, hogy mennyire őrjítő a hiánya? Nekem. És azok után, amiket akkor mondtál, nem vagyok hajlandó elhinni, hogy csak kihasználtad!

- Mit tudsz te arról, mit miért cselekszünk? Miből gondolod, hogy nem csak megbeszéltük, hogy mit mond majd neked? Hogy nem én kértem arra, hogy így cselekedjen? – kérdezte kissé meggörnyedve.

- Nem tudhatom, igaz? Akkor azt is megbeszéltétek, hogy folyamatosan sírni fog a délután során, a kocsiban, a szobájában? Annyi könnyet, amit azok miatt a szavak miatt ejtett el, nem lehet kényszerrel kierőltetni. Ahhoz igazi fájdalom kell!  - mondtam elbízva magam, tudtam hogy én nyertem. Ő kiegyenesedett, majd felém fordult. Fél szemöldökét felhúzta, csodálkozva nézett.

- Egész délután miattam sírt? – kérdezte félve, kissé elgondolkodva.

- Nem Louis, azért mert lemarad az ebédről a nagyapjával… Persze hogy miattad te idióta! Ha nem oroszul motyogott egy két szót, akkor a te szavaidat mondogatta párnába temetett arccal. Leállíthatatlanul csak azt hajtotta, hogy csak játékszere voltam és idióta kölyök vagyok! Mondta, vagyis inkább sírta, hogy ő csak szeretni akar téged. Nem akar mást, csak hogy engedd közel, szerelmes szavakat suttogott maga elé, mintha csak neked mondaná őket. Aztán egy idő után, oroszul beszélt, majd mikor elaludt, akkor álltam fel és jöttem ide. Engem nem szeret, legalábbis nem szerelemmel és én sem érzek iránta többet, mint jó baráti kapcsolatot, de mégis többet törődöm vele mint te. Együtt kitaláltuk, miként enyhíthetnénk ezeken a körülményeken, mert a házasság alól nem bújhatunk ki. De te nem hagytad, hogy elmondja neked, csak leharaptad a fejért, mert elmondta amit már eldöntöttek mások. Ő sem haragudott rád, mikor itt volt a fogadáson, sőt, ahogy látom, másnap még hajlandó volt neked adni magát, megint. Ezt most halálosan komolyan kérdezem tőled Louis: ezek után ne szeretne téged? – kérdezem s igyekeztem a legjobb szavaimmal érvelni.

- Nem tudom, Jasmine, én ezt egyáltalán nem így akartam…

- Oh, nem így akartad? Tán kedvesebben akartad összetörni vagy porba döngölni? Hát akkor sajnálom, de ezt nem sikerült megtenned. És képzeld, ő sem szökdelve jött el a házajtóig! Láttam, hogy ideges és igen, attól félt, hogy túlreagálod. És így is lett! Pedig annyira akarta, hogy neked is tetsszen az ötlete…

- Mi volt az…? – kérdezte elfúlón.

- Hogy közös megegyezésre, mindketten akkor lépünk félre, mikor akarunk. Akkor jött volna hozzád, mikor kedve tartja és én is Burtonhoz. A gyermek kérdése is meg lett oldva, hisz Burton is férfiember, tehát… Gondolom megérted. És ezt mi mind megbeszéltük, végig csak ezt, hogy miképp mondja majd el. Csak annyit akart, hogy el hidd, ő mindenképp akarja a folytatást.

- Én is akarnám…!

- Akkor miért hazudtál neki?

- Egyszerűen mintha falnak ütköztem volna, mikor elmondta és onnan nem volt hova mennem. Valami eltelítette az elmémet és arra késztetett, hogy okozzak fájdalmat neki. Pedig én annyira nem akartam! Miután elhajtott a kocsitok, aztán jöttem rá, biztosan megoldhatnánk, de már nem mertem utánatok menni! Mikor kidobtam, megálltam az ajtóban, reménykedve, hogy elmegy, de nem tette. Neki dőlt az ajtómnak és sírt talán két percet. Én pedig nem mentem ki. De akartam, csak valami visszafogott. Amikor elmondta, megint hideg lettem, érzéstelen… A szavaimat, amiket felé intéztem, ezerszer megbántam. Hogy is lenne a játékszerem, mikor egyetlen szavára tengerbe vetném magam?!

- Akkor miért nem jöttél utánunk? Ne mond, hogy nem mertél, mert tudom, hogy más oka van!

- De Jasmine, féltem utánatok menni, mert nem akartam, hogy elutasítsa a bocsánatkérésemet. És most is félek! De el fogok menni, csak már nem ma. Holnap biztosan. Nem tudom, hogy kérek majd bocsánatot, de megteszem… Neked mi okod segíteni nekünk?

- Megmondtam már régen! Harry megérdemli a boldogságot veled ellentétben. Eljött ide, az otthonától több mint 3500 kilométerre és megtalálta élete szerelmét benned. Úgy gondolom, megérdemli, hogyha már kényszerházasság jön létre köztünk, ne legyen magányos élete végéig, amíg én boldogan éldegélek Burtonnal. Hiába gondolom úgy, hogy nem érdemled meg őt, mégis segítek. Ha már te jelented neki a boldogságot, hát legyen…

- Túl jó vagy hozzánk… - mondta és megcsóválta a fejét.

- Nem, hozzád nem vagyok jó, Harry pedig ezt megérdemli! Viszont most indulok. Akkor holnap

bizton elmész hozzá? – kérdeztem rá, a biztonság kedvéért.

 - Igen, mindenképp. Kitalálsz, vagy kísérjelek?

- Megtalálom a kiutat. – mosolyogtam, majd megfordultam és kinyitottam az ajtót.

Mikor már a nagy ajtóban álltam, akkor hallottam meg a nevemet Louis szájából újra. Megfordultam és ő nagy lépteket tett felém. Kérdőn vontam fel a szemöldökömet. Vajon mit akarhat?

- Tudod, te tényleg biztosan nem vagy rokonom. Egy igazi Tomlinsonnak sincs ilyen jó szíve, mint neked. – mondta, én pedig aprót mosolyogtam, megint.

- Ez kedves… De te is sokat  változtál azalatt a bizonyos hónap alatt! – mondtam, majd elindultam a kocsihoz. Már csak egy ajtócsapódás maradt mögöttem. Későre jár, felettem az ébenfekete égen csak úgy ragyognak a csillagok. Ritka látvány ez…