29.fejezet

Három év távlata...
Író szemszöge:

Miután Harry megérkezett Párizsba nagyapjával Edgarral, elfoglalták a külvárosban álló Styles villát. Harry ismerős környezetbe került, a nyelvet is könnyebben beszélte, de mégis minden órában, percben, pillanatban egy kérdés ötlött a fejébe: Mi lehet most Louissal? 

Ez a gondolat nem volt hajlandó sem éjjel, sem nappal eltűnni, Harry nem volt képes mással foglalkozni, csak Louissal. Nem volt képes elképzelni, milyen lehetett Louis reakciója mikor végigolvasta a levelet.

Mikor megérkezett a levél számára Londonból, megörült. Amint elolvasta a tartalmát, eltette a kis lapot az éjjeliszekrénye egyik fiókjába, majd mikor érezte, hogy tényleg nem bírja tovább, elengedte a könnyeit. És ez nem volt másképp egész hónapban.

Csak várta és várta a következő levelet, de nem jött egy sem, ezért úgy gondoltam, minek is küldjön levelet a menthetetlennek? Csak annyit akart, hogy Louis újra szeresse, hogy érkezzen egy levél, amiben csak annyi áll, bocsánat. S bár ezerszer érezte azt, hogy neki kéne ilyesfajta levelet küldeni, nem tette.

A hónapok repültek és Harryhez különféle tanárok érkeztek. Minden nyelvre, amit valaha hallott, kapott egy külön tanárt. Nem értette a nagy felhajtást, de beleegyezett, ellenvetése nem is lehetett volna. Ezek mellett jöttek az illemórák, és egyéb ilyen Harry szerint "lényegtelen" órák.

Amint a tanár eltűnt, ő elmerült a párnák sokasága között, sírni és gondolkodni kezdett. De a gondolatai inkább önkínzó jellegűek voltak, mintsem bátorítóak.

Pontosan egy év elteltével jutott valami Harry eszébe. Még meg sem látogatta  Thomasa-t, aki mindig is jó volt vele amíg itt volt. Úgy gondolta, egyrészt a lány megérdemli a társaságot, másrészt jó figyelem elterelés Louisról.

Még aznap délután kimenőt kért emellett pár franknyi költőpénzt is. Nagyapja nem kérdezett csak annyit, hogy ma van-e még órája. Mivel nem volt, az öreg a kivett a falba rejtett széfből húsz frankot és odaadta. Egy kikötése volt, hajnal előtt térjen haza.

Délután négyre járt az idő, mire odaért, ahol a lány lakott, bőven a belvárosban. Mielőtt felment volna, vett pár szál szép virágot is, a többi pénzt pedig a lánynak kívánta ajándékozni.

Fent a házban, a legfelső emeleten lakott Thomasa, oda ment Harry is. Elgondolkodott, milyen rég is volt, hogy ő ezeket a lépcsőket rótta fel s le. De már ekkor meg is érkezett, keze ösztönösen kopogott az 5-ös ajtón, ami hamar nyílt is.

Masa először nem ismerte meg a fiút, majd később, mikor már tudta ki áll ott, boldogan üdvözölte a régi ismerőst, barátot. A virágot elvette Harrytől és beinvitálta a régi házba. Odabenn elég soká beszélgettek a régmúltról, a külön töltött időről, hogy mi történt akkor és hogy mennyit változott a másik. Persze, Harry egy szót sem ejtett Louisról, mint szerelméről. De arról igen sokat beszélt, hogy szerelmes lett.

Mikor már besötétedett, Masanak indulnia kellett, mert ha nincs meg a napi egy frank, akkor nincs miből élnie és kidobják a házból. Harry ekkor állt elő azzal, hogy hozott pénzt. A lány nem akarta elfogadni, így is a kapott pennyket sem tudta volna visszaadni. De Harry makacs volt és azzal érvelt, hogy a lány egy esztendeig gondját viselte. Masa most elfogadta a pénzét.

Ezután az este után havi, majd heti rendszerességgel jártak össze még két éven át. Barátságot kötöttek, semmi több nem történt. Harry úgy érezte, nincs most nála jobb barátja, de a Louissal való szerelme így is titok maradt. Nem tudott annyira megbízni senkiben... Aztán jött egy levél, Londonból, nem kisebb embertől, mint Kevin Tomlinson-tól.

Harry most megijedt, félt a tartalomtól, tanulva az előző esetből három esztendeje. Mikor kinyitotta, úgymond meg is nyugodott, de fel is zaklatta a tartalom. Egy meghívó volt, vissza Londonba. Egy hét múlva esedékes lesz egy esküvő, Louis-é...

***

Louis, mikor Harry elment, megíratta a levelet Jasminenel. Az egész első héten nem csinált mást, minthogy próbált sírni. Nem tudott, egyszerűen nem ment. Megint megfagyott belül, hiába akart újra érezni, nem ment neki. Csak azt akarta, hogy Harry ne kapja meg a levelét, mert már ezerszer megbánta azokat a szavakat.

A második héten szinte berontottak hozzá, mert nem evett, nem ivott semmit, még orvost is hívtak hozzá, de az sem tudott mint mondani. Nem a sokktól volt, messze állt ez attól. Ez mély depresszió volt. Bármit tettek, Louis csak nézett ki a fejéből, arcát mintha kőből faragták volna, szeme rebbent csak meg néha. Tőle aztán fejre állhattak volna, ő akkor sem szólalt volna meg. 

Úgy gondolta, ha némasággal bünteti a környezetét, az megváltást hoz majd. Még kishúgai is félni kezdtek tőle, a szolgák között elterjedt a hír, miszerint az úrfit megszállta egy démon!

De az a démon, ami megszállta Louist... Annak a lénynek nem test kellett. Harry volt a démon és ő a szívébe költözött s ha akarta volna sem tudta volna kiűzni onnan. De Harry nem csak démon volt. Egyszerre volt még kísértő álom és a megváltás záloga. 

Louist egyvalami tartotta vissza attól, hogy kikeljen ágyából s megpróbálkozzék véget vetni az életének, ami már így is kínkeserves volt. Egy gondolat tartotta életben, ami miatt még vert a szíve. Arra gondolt minden pillanatban, hogy ha a sors úgy akarja, látja még Harryt. Ha csak egy pillanatra az utcán, mint egy látomást, még az is erőt ad majd neki.

Ezek alatt a hetek alatt Jasmine volt az egyetlen, aki nem fordult el tőle, aki meghallgatta őt, mikor hajlandó volt beszélni és ezért hálás volt. Talán ennek köszönhette, hogy nem bolondult meg, s fél év elteltével, hajlandó volt elhagyni a házat. Újra megkapta a fiatal kisasszonyok tekintetét, amiben még Harry előtt oly nagy örömmel fürdőzött. 

Eltelt kettő és fél esztendő egyedül, de elméjében ez nem számított. Úgy élt, mintha az évek csak napok lennének, míg egy nap, el nem jött hozzájuk egy ismeretlen család. 

Louis jól megjegyezte magának az összeset. De nem is kellett volta, hisz szinte minden nap találkoztak. A szülők és az egyszem kislányuk. A kisasszony nem volt idős, tizenhat esztendős, a neve szépen csengett, Isabelle Monroe. Ellenben a természete nem volt minden ember álma... Inkább rémálma. Pletykás volt, állandóan beszélt, nem volt hajlandó másokra hallgatni, makacsul kiállt a véleményéért. 

Pár nap után kiderült, esküvő van készülőben. Louis kezdett megint depressziós lenni, egy valami tette őt boldoggá. Az apja mindenképpen a meghívottak listájára kívánta helyezni Harry Styles nevét is.

Ettől Louis újra megtelt életerővel s látványosabban tudta elviselni újdonsült menyasszonyát...

Nos, Hello! mindenkinek...
Először is: 1000*1000*1000 bocsánat! Szörnyű lett ez a rész, nagyon jól tudom. Azt reméltem, képes vagyok többet kihozni egy ilyen kis epizódfejezetből, de nem. Ennyi tellett tőlem...
Másodszor: Annyira bénának érzem most magam! Hiába vagyok most előrébb két fejezettel, per pillanat elérkeztem egy olyan ponthoz, amit a korom és tapasztalatlanságom okán nem könnyű megírnom! Az előző ilyet is két hét munkám sajnálta. 

Mivel nem akarok lemaradni magamtól, úgy gondoltam, összedobok majd nektek még egy "nem hivatalos" fejezetet, mint ez. Nem akarok elszokni a három naponta hozoktól, ezért van ez. De a döntés most rajtatok áll vagy bukik. 

Kell még egy epizódrész, hogy megmaradjon a három napos turnus, VAGY , hajlandók vagytok bevállalni azt, hogy kiteszem a már meglévő fejezetet és vártok amíg meg nem jön a rész, amivel most épp hatodik napja kínlódom...
( megjegyezném, hogyha hogyha felborul a kirakások időpontja, akkor eztán visszatérnék megint a háromnaponta hozáshoz!)
Mellesleg, nem nyitok szavazást, a véleményeteket kommentben kérem kifejteni!