2013. június 26., szerda

30.fejezet


Harry szemszöge:

Csak pár napja értem haza az öreg Londonba, nem kisebb okból, mit egy megívó. A feladó neve, először elrettentett a kibontástól, majd megörültem. Hátha valami örömhír… Talán az is volt, de nem nekem. A meghívó egy esküvőre és az előtte pár nappal tartott kis partira szólt. Louis esküvőjére. Nekem nem lehetett ellenvetésem, mert nagyapa kijelentette, hogy kötelező számomra a jelenlét.

Így kerültem el újra a Tomlinson házba. Itt állok, újra az óriási előtérben, a lépcső előtt. A nappaliból beszéd nyüzsgése szűrődik ki, a szolgálók járkálnak minden féle boros és pezsgős poharakkal.

- Harry? – egy ismerős hang. A hátam mögül jött tehát meg fordultam. Mathieu volt. – Mon dieu! De régh láttálákh!

- Így igaz, régen találkoztunk utoljára. Mik történtek, a házban, mióta elmentem?

- Jáj, madame Tomlinson szül mégh une gyermekh! Petit garcone!

- Tényleg? Egy kisfiút? Bizonyára volt öröm. És mégis, milyen korú? Miképp nevezték el?

- Épp une esztendöhs. Jamie Nathaniel á néve!

- Az nagyszerű. Mathieu, Louist hol találom?

- Áz úrfih á nápáliba. Megyekh nem is závárlákh továb! – ezzel mosolyogva elviharzott mellettem. Én nagy levegőt vettem és bent tartottam pár pillanatig. Mikor sikerült erőt venni magamon, besétáltam az embertömegbe.  Rögtön megpillantottam egy párost és biztosan tudtam, hogy ők azok.

A lányon egy gyönyörűen szabott, baba-kék ruha volt, ami keresztül fogta a vállát. A bőre hófehér és makulátlan volt, szinte világított a többiek között. Arca is gyönyörű volt, mint arra számítani lehetett. Tejfelszőke tincsei egy szoros kontyban voltak a feje tetejére kötve, csak néhány hullámos apró szál szakadt ki és csüngött az arca mellett. Óriási mélybarna szemei melegséget árasztottal magukból, ahogy a vele szemben álló lányokat nézte. Szája skarlátvörösre volt mázolva, arcán a nevetgéléstől megjelent a természetes kipirosodottság. Derekát egy erős férfikéz fogta óvón. Az a kéz, ami egykor az én derekamat simította.

Louis aligha változott valamit. Talán annyiban, hogy a haja rövidebb lett és a tekintete. A tekintete szembetűnően más volt. Nem nézett rám, de láttam, hogy az a vidám fény, ami egykor olyan hetykén csillogott, most eltűnt. Elegánsan öltözött, a divathoz híven, de valami furcsa volt. A tömeget pásztázta a tekintete.

A lány mellette éppen legyintett, és észrevettem a jegygyűrűjét.  Az ékkő sötétlő kékje emlékeztetett Louis tekintetére azon az éjszakán…
Berémlik egy kép, amint a szemébe nézek, majd ő lehajtja a fejét és igyekszik elterelni a figyelmem a fájdalomról. Beleremegek az emlékképbe, hogy becéző ajkai csókolják a nyakamat, súrolják a fülemet, miközben csitító szavakat suttog nekem, én pedig akkor megnyugodtam tőlük, de most? Most inkább némiképp felajzott a gondolat, ezzel egyszerre kapott el a sírásinger.

Egyetlen egy esztendőn át sírtam, amióta eljöttem innen. Akkor, amikor megkaptam a levelet, Jasmin betűivel, de bizonyosan Louis szavaival, azzal, hogy miattam nem dobog már a szíve,  hogy nem kegyelemdöfést adtam, hanem hátba szúrást… Nos, azzal nálam eltört a mécses. Talán még jobban, mint mikor eljöttem.

Hirtelen ránézek Louis-ra és látom hogy engem bámul. Én érzem, hogy a szememet elöntik a könnyek, és ezzel megfordulok és kirohanok a ház kertjébe.

Tudtam, hogy nem kellett volna ide jönnöm! Ettől csak rosszabb lesz…

Itt kinn az udvar közepén megálltam és felfelé emeltem a fejem, hogy ne kezdjek el sírni. Nem akartam mást, minthogy kámforrá legyek. Meg akarok halni, ebben a minutumban, hogy ne kelljen vele beszélnem.

Louis szemszöge:

 Isabelle és a barátnői… szörnyű egy társaság, de mint mindenki tudja, a pénz igen fontos dolog az életben.

Éppen az érkezőket és a már ittlévőket pásztáztam szemmel, mikor ők a virágokról és az éppen divatos ruhaneműkről beszélgettek. De a szemem megakard valakin. Úgy éreztem, mintha egy látomást látnék viszont. Egy álmot, amiből lidércnyomásos rémálom lett.

Tudtam hogy jönni fog, de azzal nem számoltam, hogy már a fogadásra is eljön. Ennek hatására érzelmek kavarogtak bennem és egy gondolat, miszerint sokat változott.

A haja hosszabb, de mégis ilyen távolból, ugyan olyan selymesnek tűnik, mint amilyen anno volt. Kényszer éreztem az ujjaimban és kezemben a mozgásra, mintha innen, több mint tíz méteres távról a hajába túrhatnék… A szeme is ugyan úgy zafír zöld, mint amilyennek megőriztem az emlkeimben. A két ékkő csak csillogott szüntelen és… És vágyakozva tekintett rám, de szinte önkívületi állapotban lehetett, mert meg sem mozdult. Bizonyára gondolkodik.

Mikor észrevette, hogy figyelem, ő először megrettent, legalábbis a szemei épp úgy vizslattak, mint mikor a sikátorba szorítottam aznap délután. Annak ellenére, hogy összetört és egy viszlátra sem méltatott, mielőtt elhagyott, nem vagyok képes hideg lenni vele szemben.

Olyat érzek most, amit már rég nem. A szívem hevesen dobog, feltörnek az emlékeim. Az első és második csók, mikor az ölembe húzom, s ő értetlenül támaszkodott a vállamra. És az az észveszejtő éjszaka, ami után minden tönkrement. Én, ő és a szerelem, már nem voltunk azok, akik. Talán sosem voltunk, nem tudom.

Mire feleszméltem, ő eltűnt. Csak egy helyre mehetett, ahol egyedül lehetett. Én szó nélkül elengedtem Izzy derekát és otthagytam a lányokkal. Talán egy mindjárt jövököt odanyöghettem, nem tudom. Szinte fellöktem mindenkit, aki az utamba állt. Egyenesen az udvarnak indultam és ő ott állt középen. Hát tényleg itt van és nem csak képzeltem.

- Harry… - mondtam a nevét, mikor odaértem hozzá. Éppen annyira hangosan, hogy meghallja. Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul én pedig lehatottam a fejemet.

- Jó érzés visszaadni? Ezt akartad? Hogy nekem is fájjon, ha csak a töredék részét is érezzem a fájdalmadnak, de érezzem, ugye? Hát gratulálok, sikerült a terved! – mondta tökéletesen, egy félre ejtett hang nélkül.

- Apám hívott, ő mondta meg, hogy ki jön és ki nem. Téged mindenképp elhozatott volna. De miért gondolod úgy, hogy nekem jó az, ha neked fáj? Sosem szerettem látni, hogy rossz neked! – mondtam és előre nyúltam hogy megsimítsam a kezét, de mikor hozzáértem, ő elrántotta.

- Csak hogy tudd, nem miattad jöttem. Azt gondolhatsz rólam amit akarsz, mostmár nem érdekel!

- Hogy tudsz ilyen ridegen szólni?

- Muszáj vagyok! Különben nem állom meg , hogy ne essek beléd újra! Ennyit ér az örökkém, igaz? Nem akarok szerelmes lenni újra, érted?!

- Te hagytál itt! Egy aláírás maradt tőled és kész! Le voltam tudva egy remélem nem találkozunk többé-vel. Még te vagy felháborodva, amikor a levelednek szinte csak annyi mondanivalója van, hogy itt hagylak, mert sosem szerettelek! – erre a mondatomra hirtelen megfordult, arca komor volt, semmilyen érzelmet nem tükrözött.

- Tán ezért adtam neked magam? Mert nem szerettelek? Kölyök voltam, Louis az istenért, melletted még most sem tudok igazán felnőtt lenni. El kellett hagyjalak, mert láttam, hogy ez így nem mehet tovább. A leveledet komolyan vettem, ezért is nem kerestelek, mert tudtam, hogy azzal csak rosszabb.

- Tudod miket tettem? Eltörtem a kezem, hat rózsatövist törtem a kezembe és ki akartam ugrani az erkélyemről! Nem ettem semmit egy hétig, nem is ittam és lázasra sírtam magam. Csak Jasmine értett meg! Teljesen meghazudtoltam férfi mivoltomat és megint hideg lettem. Ellenben most nem kezdtem el keresni senkit. Három esztendőn át arra vártam, hogy újra meghalljalak, hogy lássalak újra mellettem. Az érintésedről álmodtam és akárhányszor akármeddig állok bent Isabelle-el, nem tudom érezni azt, amit veled. Közel sem…

- Louis… Én is vártam. Azt reméltem, hogy szárnyakat növesztesz, és angyal képében jössz majd el Párizsba. Akármennyire is akartam, nem tudtam kiverni a fejemből a perceket veled. Olyan rossz érzés kering bennem. Újra át akarom élni azt, amit érzek, de nem tehetjük. El kell fogadnunk, hogy ez a valóság nem kedvez a kapcsolatunknak! – mondta és megcsóválta a fejét.

- Akkor teremtsünk egy másik valóságot! Olyat ahol mindent lehet, ahol az embereknek nem lenne bajuk a velünk, nem kell bujkálnunk. Ahol úgy érezhetünk, ahogy akarunk és nem úgy, ahogy megparancsolják! – mondtam félhangosan, széttárt karokkal. – Megtehetnénk!

- Az isten szerelmére Louis! Fogd fel, hogy nem lehet! Ez nem a mi időnk! Ha még újra is kezdhetnénk, nekem az esküvő után két nap maradásom van Londonban. Ügyeket intézek, aztán megyek vissza Párizsba! – ordította kikelve magából.  Én meglepődve hőköltem hátra tőle. Védekezőn magam elé tettem a kezem, bár tudtam, hogy nem akar bántani. Szavai nem is fizikailag, inkább lelkileg viseltek meg igazán.

- Rendben van. De egyvalami úgy gondolom, még megillet…

- Mire gondolsz? – pillantott rám most lágyan, még vonásai is lazultak.

- A búcsúcsok tőled. Ezzel még adósom vagy. – mondtam, végig a szemébe nézve. Próbáltam tartani a szemkontaktust. Ő még nem is pislogott, csak nyitott szemmel nézett vissza és kész. Egyszer bólintott, kurtán, én pedig a boldogságtól szárnyakat kapva ragadtam meg a kezét. – A szobámba megyünk! – mondtam és elkezdtem rohanni. Talán csak két suhanó alaknak tűnhettünk, legalábbis nekem olybá tűnt.

Amikor felértünk, berántottam a szobába és nekitoltam az ajtónak, ami hangos csapódással jelezte, hogy bezárult. Csak bámulni tudtam az arcát, ilyen közelről már réges-régen nem nézhettem. Szemeiben mély gondolatokat rejtő elmét tükröztek, ajkai kissé elnyíltak. A Zayn által ejtett seb mostmár csak egy forradás.
Kezemet rásimítom az arcára s hüvelyk újammal végigsimítok a régmúltban ejtett seben. Megjelent előttem az emlékeimben őrzött fiú, és feltűnt, hogy tényleg változott. Egész külleme tiszteletadásra kötelezett, akárcsak a nagyapja. Mostmár felfedezhetővé vált köztük a hasonlóság.

Óvatosan hajoltam közelebb, nem mertem megtenni. Három év tétlenség elbátortalanított. Alig pár centire álltam meg a gyönyörű ajkaitól. Két pillanatig azt hittem nem történik majd semmi, de mégis… Ő hajolt előrébb, hogy ajkainkat összeérintse.

Először mindketten óvatosan cirógattuk a másikat, majd mikor kezdtünk mind a ketten bátorságot kapni ehhez az egészhez, kicsit hevesebbek lettünk. Nyelveink egymásra találtak és mindennél lassabb táncba kezdtek.

Nem bírtam elviselni a kezeim tétlenségét, ennek okán, elkezdtem kihúzni az ingét a nadrágjából. Mikor végeztem vele, ingén a gombokat egyenként pattintottam ki. A csók, ami félénken, lágyan kezdődött meg, most egyre inkább fajul el és gyorsul. Most egy igazán szenvedélyes csókkal ajándékozzuk meg egymást, olyannal, amilyenben talán egyikünknek sem volt része, csak nagyon rég.

Hirtelen szakadtam el tőle, nyakához férkőztem és felhagytam az inge kigombolásával. Ő hagyta magát, önakaratból lökte félre a fejét, hogy odaférjek a nyakához. Kezeimet a félig kigombolt felsőbe vezettem. Először a mellkasát kezdtem el simítani, minek hatására felnyögött.
Kezeim össze-vissza barangoltak, ajkaimmal csókoltam, gyengéden haraptam és szívtam a nyakát ott ahol értem, ő pedig mindegyre csak nyögött…

- Louis, ezt itt nem lehet…! – fújtatta. Ajkaim épphogy súrolják a bőrét, miközben felfuttattam a füléhez, hogy a lehető leghalkabban, de annál többet mondóbban suttogjak bele.

- Lehet, hogy nem lehetne… Ez érdekelt engem valaha is? Én ezt most akarom… - suttogtam, majd a fülébe haraptam. Ajkaimat a kulcscsontjára vezettem, ott cirógattam tovább.

- Én is akarom, hidd el… De itt vannak mások, akik bármikor ránk találhatnak! – mondta. Ezzel ellent is vetett nekem, de bele is egyezett a folytatásba.

- Akkor tegyük meg máskor, másutt! De még az esküvő előtt akarom! Tegyük meg, nem tudok tovább várni! – mormoltam a csókjaim között. Éreztem, ahogy a kezei a vállaimra feszülnek, kissé eltol magától, de épp csak annyira hogy a szemembe nézhessen. Arca kissé kipirult, homlokán egy-két cseppben csillogott az izzadtság.

Beharapja az alsó ajkát és arcomon járatva a tekintetét, gondolkodik.  Szemei megint villognak. Feszengve várom hogy igent mondjon. Az, hogy kifejezetten akarom őt, a legcsekélyebb módon sem fejezi ki az érzéseimet.

- Mikor? - érkezett felém az egyszavas kérdés. Először egy hosszút pislogtam, majd egymás után több rövidet.  Hitetlen voltam ebben a pillanatban, hogy győzködésem nélkül is igent mondott.

- Holnap. Este! Ott, ahova első alkalommal vittelek. Emlékszel még? A Bugris Boldizsárra…?

- Hogyne emlékeznék. Minden odavezető lépés bevésődött a fejembe, pontosan, pillanatról pillanatra. Este hétkor megfelel?

- Tökéletes. Ügyelj, hogy senki ne kövessen.

- Ezt inkább neked kellene. Téged ajnároz most mindenki.

- Nem vagyok óvatlan, ismersz már. Szedd össze magad gyorsan. Lent bemutatlak a menyasszonyomnak és az udvartartásának.

- Nem kedveled őt igaz? – vonta fel a szemöldökét és elkezdett gombolkozni. 

- Bár ilyet hölgyre nem mondunk, de kifejezetten idegesítő. Mostmár itt vagy és segítesz nem odafigyelni.

- Az lehet, de a holnap estével bizonyosan nagy hibát követünk el. Így sosem leszünk teljesen épek lelkileg.

- Éljünk hát a mának! Ne azt nézzük, hogy mi lesz utánunk, vagy hogy mi történt előttünk. Ha a legmélyebb gödör mélyéről meglátod a csillagok fényét az éjszakában, már nem csak a rosszat látod. Az én gödröm mélyéről is látni engedett egy csillagot, ami mindig erőt adott, és segített, hogy kikecmeregjek.

- És mégis, mi volt a te csillagod?

- Ez a pillanat. Hogy újra látlak téged, hogy újra együtt leszünk majd egyszer. Talán mostmár tényleg ér majd valamit az a bizonyos örökké… - mosolyogtam rá óvatosan és reméltem, hogy az eltelt három esztendő után már semmi nem hagy bennünk sebet. Talán mostmár a világ végéig is egymásnak élhetünk…


Sziasztok!
Most már eldöntöttem, nem írom meg a +18-at, mert mint tudjátok, három nap közökkel írok. Ezalatt mindig dolgozok egy következő fejezeten. Nos, ez alatt összehoztam két darab, öt szavas mondatot. Komolyan! 3 nap kell 2 mondathoz?! NEM, ÉN EZT ÍGY NEM VÁLLALOM! Sajnálom. De kárpótlásképp, egy olyan pluszt kaptok majd, ami nem volt tervben. Kaptok majd a végéhez egy +1-et. Remélem örültök! :)
 Mellesleg megjegyezném, hogy köszönöm a hét kommentet, rég volt már ennyi és emellé még jött egy e-mail is, ami már nyolc! Nagyon köszi mindenkinek!

3 megjegyzés:

Unknown írta...

Imádom :)) fantasztikus alig várom a következőt :)
xoxo Barbi

Névtelen írta...

Szia!
várjunk csak..ugye a következő részben lenne egy csodás rész :)
és akkor most nem írod meg 'azt'?:o
nem értelek! amúgy meg figyelj mindenkinek vannak rosszabb napjai és ihlet nélküli pillanatai de ha újra össze szeded magad, tökéletes lesz! nagyon ügyes vagy, jól írsz, remek szavakat használsz és tudod pontosan hogy kell! szeretem ahogy írsz igaz csak pár hete találtam rá, azt hiszem 1 hete, de nagyon megfogott, remélem nem most lesz vége, és akár egy 2. évadot is betervezhetnél mert tényleg isteni kifejezéseket használsz hogy gyomor liftező :) remélem kapunk a következőben egy +18-at még, legalább egyet :) *M

Névtelen írta...

imádom! siess :)