28.fejezet

Louis szemszöge:
 

Kellemes álmom volt az éjjel, semmi különleges nem volt benne, számomra ez volt mégis a legjobb.  Csak annyiból állt az egész, hogy egész éjjel mellettem volt, ha kedvünk volt, bármikor megcsókolhattuk egymást, a karjaimban tartva alud én pedig az egyenletes szuszogását hallgattam.

Felöltöztem a reggelihez, és boldogan galoppoztam le a lépcsőn, mert amit csináltam, az a legkevésbé hasonlított normális sétálásra. Leültem az asztalhoz és jóízűen ettem a lágy tojást, ami a tányéron volt. Mikor végignéztem a szolgálók során, nem láttam őt, nem tudom hol volt, talán rosszul érzi magát. Ettől a gondolattól kicsit megremegtem, de úgysem így van, ez csak egy ok lehet, hogy ne legyen itt.

Reggeli után a szobájához mentem, de ott sem találtam. Gondoltam, akkor most is Jasminnél lesz. Sok időt töltött vele az elmúlt héten, kitudja milyen okból. A szobája előtt megálltam és bekopogtam.  Jasmine maga nyitott ajtót kicsit meglepődött, bár nem tudom min.

- Szervusz! Nem tudod hol van Harry? Sehol sem találom. – mondtam és ő csak megrázta a fejét. Nagyot sóhajtott, majd a szemembe nézett. Arckifejezése nem súgott túl sok jót.

- Louis, nem láttad mi van a dohányzóasztalon a szobádban?

- Nem. – ráztam meg a fejem, akár kisgyermek.

- Akkor nézd meg. Húsz perc múlva utánad megyek a szobádba, ott találkozunk. – mondta, s ezzel az orromra csapta az ajtót. Én visszamentem a szobámba. Mit kellett volna látnom? Miért jön át később? 

Megráztam a fejemet és visszamentem megkeresni az említett tárgyakat. Ahogy Jasmine mondta, ott volt a dohányzó asztalomon. A levél gyászszín szalaggal volt átkötve, benne egy rózsa díszelgett. Mellette egy damillal összekötött cifra csokor.

Leülök a karosszékembe, kihúzom a rózsát és óvatosan a kezembe fogtam, miközben kibontottam a masnit és széttekertem a lapot. Egyből megismert Jasmine cirkalmas betűit a lapon. Lassan olvasni kezdtem.

Kedves Louis!

Ne csodálkozz, hogy Jasmine betűit találod a lapon az enyéim helyett, hisz ő segedelmemre volt, hogy „megírjam” a szavaimat hozzád. Sok dolgot kell elmondanom, nem is tudom, hol kezdjem. Talán egyetlen szó tökéletesen idevág, sajnálom!

Szörnyű dolgot tettem, tudom. Hitegettelek, és ó istenem, milyen boldog voltál… Ebben az egy hétben sokkal boldogabbnak láttalak, mint ezelőtt bármikor. El sem akartam hinni, hogy ezt a maradásom okozta és bele sem akartam gondolni, mit fogsz szólni, ha megtudod, hazudtam. Elmegyek ma éjfélkor, 1800. március 4-én. Neked ez már tegnap éjjel, de nekem még ma van.

Hogy miért levélben mondom el mindezt? Mert egy gyáva patkány vagyok, egy féreg, hogy így itthagylak. Nem mertem elmondani az egy hétben, amiben maradhattam. Egy hetet kértem, hogy elbúcsúzhassak és papa hagyta.

Hogy miért mondtam el, annak ellenére, hogy megbocsájtottam, amit nem is tettél meg? Mert úgy gondoltam, hogy így lesz a legjobb mindkettőnknek.  Találsz majd valakit, aki mindenben megfelel majd neked, nem úgy, mint én. Sajnálom, hogy nem lehetek melletted most és később, hogy megvigasztaljalak, csak annyit akarok, hogy tudd, nem a te hibád. Az egészet én okoztam, mindent én rontottam el, talán már ott, hogy pont téged zsebeltelek ki, a hiú nemes fiút. De hogy is merek rád akármilyen jelzőt akasztani, mikor a megbocsátásodért esedezem…?

Találsz a levél mellett egy virágcsokrot. Kissé össze-vissza, de jelentése van. Amiket benne találsz, az bükköny, szagos bükköny, sárga cinea, csíkos szegfű és fekete tulipán. Nem véletlenül választottam őket. Mindnek jelentése van, ami némiképp kifejezi a szavaimat, mégis néma marad.

Van egy szép mondás, miszerint: Az idő soha nem vár! – nos igen, rám sem várt. Hiába könyörögtem, hogy álljon meg, várjon rám, amíg erőt gyűjtök, ő csak még inkább rohant. Szálltak az éjszakák, a nappalok az együtt és külön töltött percek. Higgy nekem, ha az kellett volna, hogy a szívemet és lelkemet adjam az ördög kezébe azért, hogy még veled lehessek akár egy percet, én húztam volna a kezét, hogy tépje ki.

Talán azt is észrevetted, hogy a rózsa kimaradt a felsorolásból. Ez azért volt, mert ehhez saját magam akartam írni, vagyis mondani, hisz a levelet nem én vetem papírra. A rózsa minden szirma öt évet jelent. Ahány szirma van, annyiszor öt évig szeretlek majd. A tövisei a szívemben lévő jelképes töviseket jelenti, de abban nem csak nyolc darab van.

Ezekkel a sorokkal fejezem most be… Számomra lehetetlen lesz itthagyni téged egyedül, de azt kell mondanom, remélem, nem találkozunk többé. Mind a kettőnknek jobb, ha már csak emlékeink maradnak egymásról.

Köszönöm, hogy elolvastad, halálomig az emlékeimben őrizlek: Harry

Ui.: Köszönök minden percet, veled töltött éjszakát és minden szavadat. Köszönöm, hogy a becéző ajkaid, szép szavakat súgtak a fülembe, talán olyan szépet, amilyet már senki nem fog. Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm a gyönyörű éjszakát akkor, mert minden fájdalom ellenére megérte. Köszönöm, hogy ennyit törődtél velem és többet figyeltél rám, mint az elmúlt egy évben bárki. Köszönöm a perzselő csókjaidat, amikkel megbélyegezted ajkaimat, az első csók bélyegével. Köszönöm, hogy a tiéd lehettem ezen időszak alatt. Kívánok neked boldog életet, szép családot, fényűző létet, de ami a legfőbb, egy olyan társat, aki nem hagy majd el így, mint én.

A két kezem ökölbe szorult, a lapot letettem az asztalra és az összeugrott egy kis tekercsbe. Arra lettem figyelmes, hogy valami a nadrágomra csöpög. Egyből a kezemre néztem. Markomból a vörös vérem folyt ki, belém szúródott a rózsa tövise, mikor összeszorítottam azt. És én ebből semmit nem éreztem.

Ahogy kinyitottam a kezem, a rózsa gurult le a tenyeremből. Véres szárral, két tüskével érkezett meg. Hat darab belém tört.

Hirtelen elöntött a harag, oly gyorsan álltam fel, hogy a karosszék is majd feldőlt. Nem tudtam mit csinálok, a lábam ment egyenest a fal felé, bal kezem, amiben még nem tettem kárt, lendült. Egyenest ütközött a falba, olyan erővel, hogy az ajtó mellett megindult peregni a vakolat. Én meg sem éreztem a fájdalmat.

Mit kéne tennem, hogy érezzem a fájdalmat?! Érezni akarom! Tán törjem nyakam?! – dühöngtem magamban. Az utolsó mondatnál megfordultam és szemben megláttam az ajtót és azon keresztül az erkélykorlátot.

Öntudatlan indultam kifelé, azon kaptam magam, hogy épp nyitom ki az ajtót. Két nagy lépéssel ott voltam a korlátnál. Lábam könnyű szerrel lendült át az alacsony szerkezeten. Mögülem sarkak koppanása hangzott, majd valaki megragadta a vállam és teljes erejét használva visszarántott. Én elestem, nem is próbáltam felkelni. Bambultam fel a borús égre, míg Jasmine arca meg nem jelent az enyém felett, fürtjei az arcomba lógtak.

- Louis, nézz rám! Esküszöm te nem vagy eszednél! NÉZZ RÁM! – ordított szinte. A reakciója hisztérikus volt. Én rövid ideig a szemébe néztem, majd elnyíltak az ajkaim és újra a szürke felhőket kémleltem.

- Ölj meg… - suttogtam a semmibe.

- Te sokkot kaptál? Hát ennyire komoly lenne? Gyere állj fel! – állta a hátam mögé és a hónom alá karolt. A testem nem volt képes megmozdulni, de ő csak próbált mozgásra bírni, s mikor látta, hogy ez lehetetlen, elkezdett befelé vonszolni.  A szobámban nekitámasztott a karosszéknek, én pedig a levélre néztem.  –Ne menj sehová! – mondta és kiviharzott a nyitott szobaajtón.

Nem telt bele két percbe, hogy visszatért, Trey-t hozta magával, akinek a kezében egy vödör volt, szélén egy ronggyal. A férfi letette a kezében lévő holmit és Jasminenel egyetemben, ő is letérdelt mellém.

- Már elküldtem Carl-t az orvosért! – mondta, miközben megfogta a kezemet. Én bambán felé fordultam és néztem őket. Szemeimmel nagyokat pillogtam, egyre nehezebben tartottam nyitva a szemem.  Foszlányokat kaptam el szavaikból.  Vigyázz, töröld, ébredj, elteszem! – ezek a szavak voltak az utolsók, amikre emlékszem. Ekkor ragadott magával az álom, amit ha akartam volna sem tudtam volna megakadályozni.

***

- Doktor úr, köszönök mindent! – hallottam Jasmine hangját tompán.

- Semmiség Miss Jasmine, ez a dolgom. De ne feledje, a testvére valamitől  traumás sokkot kapott. Állandó figyelmet igényel.  Ki tudja, mikor óhajt megint kiugrani az ablakon! – hallatszott Dr.Cermean karcos, mély hangja.

- Nem feledem Doktor úr! Amint én távoztam, egy szolgálóra bízom, hogy figyelje. Kikísérem! – ajánlotta fel.

- Nem szükséges kisasszony, menjen csak be, addig sem lesz egyedül. És ne feledje, ne kérdezzen olyat, amitől megint betelhet nála a pohár, mert annak nem biztos, hogy ilyen „jó” vége lesz. – ezzel léptek moraja hallatszott. Az ajtó kinyílt, Jasmine, kezében egy olajlámással lépett be.   Letette a lámpát az éjjeli szekrényemre, majd leült az ágyam szélére. Én szemmel követtem a tekintetét. Némán bámultuk egymást, majd végül megtörtem a feszült csendet.

- Tudtad? – tettem fel az egy szavas kérdést. Ő rendületlenül nézett rám és bánatos arccal bólintott. – Miért nem…?

- Mert Harry döntése volt nekem a fontos. Csak hogy tudd, a tőle kapott dolgokat betettem az éjjeliszekrény fiókjába. Mellesleg, nem tudom hogyan csináltad, de eltörted a bal kezedet, szerencsére nem súlyosan és hat rózsatövis volt a kezedbe szúródva. Ha nem emlékeznél, én hoztalak vissza a szobádba.

- Tudom. Csak annyit akarok tudni, hogy szomorú volt-e, hogy itt kell hagyjon, vagy csak üres szavak állnak a levelében?

- Nem, Louis. Minden egyes bekezdésénél sírt, alig értettem meg, mit mond nekem. Mielőtt bejött éjjel, félt. Félt, hogy felébredsz, hogy nem tud eltűnni. Hidd el, ő sem akarta ezt, de már döntöttek az égiek, hogy így kell lennie.

- Olyan sokszor hittem, reméltem már hiába… Szerinted láthatom még? – kérdeztem, s bár mennyire akartam, a vonásaim nem változtak.

- Eléggé csekély az esély. Ma délután elhagyták az országot. Franciaországban szálltak partra, ha jól gondolom, egy, esetleg két órája. – közölte velem tárgyilagosan. Én félrehajtottam a fejem. Sírni tudnék, zokogni, de nem tudok. Egyszerűen nem volt már értelme. Ez nem hozza vissza hozzám.

- El tudnál hozzájuk küldetni egy levelet, hogy továbbítsák a mostani lakhelyükre?

- Most nem tudsz írni. Mind a két kezed szoros fásliban.

- Írd le a szavaimat, mint ahogy neki tetted. – mondtam, ő pedig felállt. Elvitte a lámpát az íróasztalomhoz. Pennát, tintát és papírt ragadott.

- Diktáld.

- Kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz, összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass. Az életem része voltál vagy és leszel, akárhol vagy. Miattad mondható mostmár újra, a szívem többé nem dobban. Ennél még a halál is jobb lenne, legalább megnyugvást okozna. Azzal, hogy azt kívántad, ne találkozzunk többé, megöltél, és ez nem kegyelemdöfés volt, hanem hátba szúrás. Sajnálom, de így nem tudok megbocsátani. Tudtad, hogy bár képes vagyok szörnyeteg lenni, belül egy törékeny üvegszív lakozott bennem. Te pedig porrá zúztad.

- Ennyit szeretnél? Ne írjam oda a neved.

- Nem. Helyette inkább kezdj új sort és írd: Ennyit ér az örökkéd. L. – mondtam és lehunytam a szemem.

- Még ma elküldetek valakit hozzájuk, hogy adja át az ottani házvezetőnek, továbbküldésre Harrynek. Magadra hagyjalak? Nem teszel kárt magadban?

- Mégis miképp tennék? Ne zavarjon senki, ha mindenképp őriztetni akartok, a szobám elé állítsatok valakit, hogy hallja, ha akarok valamit. Hiába nem szólok a kérdésekre, ti nem nyittok be. Ha nem eszem, nem iszom, ti nem zavartok meg. Érted?

- Igen. – mondta kezében a lappal távozott. Az ajtót halkan becsukta, a szobában lámpa hiányában sötétség honolt. Nekem nem kellett sok, hogy újra álmodhassak.

 Virágok jelentései:

Bükköny: Viszlát, elindulás, áldott öröm, köszönöm a szép időszakot. 

 

Szagos bükköny:  csók a boldog percekért.

 

Sárga cinea: naponta emlékezés.

Kikerics: Örülök, hogy megkaptalak.

Csíkos szegfű: Sajnálom, hogy nem lehetek veled, bárcsak veled lehetnék.

Fekete tulipán: Ritkasága miatt, a megajándékozott személy, mindennél drágább.