26.fejezet

Másnap
 

Louis szemszöge:

Egész nap nem mentem ki és már két napja nem ettem. Egyetlen falat nem ment le a torkomon, ha tuszkolták volna, talán még akkor sem. Az egyik szekrényt, ami kisebb és egyszerűbb volt, az ajtó elé toltam. Nem akartam látni senkit az égvilágon. Sokan kopogtattak az ajtón,de senki sem az volt, akire vártam. Minden egyes halk koppanásnál gyorsabban vert a szívem, hátha, de nem. Soha sem ő ütötte az ajtómat.

Egyszerűen nem vagyok képes arra, hogy az ő érdekeit nézzem. Túlságosan én központú vagyok ahhoz, hogy egyszer is rá figyeljek. Az pedig, hogy udvaroljak… Egyszerűen, ha akarnám se tudnám kimondani azokat a szavakat, amiket kigondoltam. Túl gyenge vagyok az ilyen nagy szavakhoz.

Ha ma este jön az öreg Styles, akkor muszáj lesz kimennem, ha eszek, ha nem. Megint kopogtatnak, de mintha itt sem lennék. Mintha meg sem hallanám.

- Úrfij, kérek jön. Mr.Ztylz megérkez. Apája mond, ha net jön, komoly büntetés kap! – mondta a hang, amit ezer száj beszéde közül is egyedülinek hallanék. Felugrottam, s mint egy ágyúgolyó, olyan gyors mozdulatokat tettem. Eltoltam a szekrénykét és kirántottam az ajtót. Előtte nem állt senki, de a lépteket még hallottam.

- Harry! – kiáltottam utána. A könnyed léptek hangja abba maradt, én pedig megkönnyebbültem. 

– Gyere! – mondtam halkan és a dobogás hangosodott. Én hátra léptem az ajtóból és csak egy kis rést hagytam nyitva. Ő óvatosan benyitott, ügyelve rá, hogy végig a padlót nézze.

Becsukta maga után az ajtót, majd neki dőlt. Hirtelen elöntött a félelem. Mi a fenéért hívtad vissza egyáltalán?! Egy szót nem tudsz kinyögni neki! Vagy majd rísz, mint egész nap? Azt gondolod, talán ez maradásra bírja? Cselekedj! Hisz gondolatban annyiszor elmondtad neki! Menni fog, csak használd a hangod és maradj józan. Emlékezz, önzetlenül, hogy ő akarjon maradni! – bíztatott egy belső hang.  Én óvatos lépteket tettem felé, majd biztos távolságban, talán 30 centire tőle megálltam.

- Kérlek, nézz rám… - suttogtam. Ő lassan felemelte arcát és megpillantottam a vöröslő csíkot az orcáján. Ha nem fogom vissza magam, végigcsókolom a nyomot, hátha attól egy csapásra begyógyul és nyoma sem marad az eddig makulátlan arcon. – Sajnálom…! – mondtam, de a hangom elcsuklott. Harry, arcát elfordítva bámult félre.

- Igaz? – csak ennyit kérdezett. Erősnek mutatkozott, meg sem rezzent.

- Nem. Harry, tudom miket mondott neked Zayn, és én nem tiltakozom az ellen, hogy gyűlölj, csak arra kérlek, ne a hamis vádakért haragudj rám. Annyit kérek, hogy hallgass meg, eztán pedig tiéd a döntés. Megteszed, hogy meghallgatod az idióta monológját egy őrültnek?

- Meg… De minket vár lent. Vagyis te…

- Ne törődj semmivel és senkivel! Erre a kis időre zárj ki mindent és csak a szavaimra figyelj! Nézz a szemembe és lásd meg, hogy nem hazugság egyetlen szavam sem! – ő csak bólintott egyet komolyan és belenézett a szemembe. Üveges tekintete szinte szúrta az enyémet. – Sosem voltam a szavak embere, mert mindig csak azt kellett mondani, hogy akarom és már előttem is volt. Az érzéseim senkit nem érdekeltek, ebből gondolhatták, hogy nincsenek is. Az első csókunkig, nem is voltak. Te gyökerestül változtattál meg mindent, én pedig hagytam, mert… mert… - egyszerűen nem tudtam kimondani. Féltem attól, hogy visszautasít, féltem a szó súlyától, a jelentésétől! És az érzelmektől, amiket magába foglal ez a nyolc betű. – Mert szeretlek!  Sosem volt másom, csak a remény, aztán jöttél te és most itt van nekem a szerelem. Tizennyolc betű költözött a szívembe, amire mindig is emlékezni fogok. Harold Edward Styles. Csak azt akarom, hogy tudd, én nem adnálak semmi pénzért senkinek és bár sosem mondtam, talán nem is mutattam de én tényleg… Szeretlek téged! De ha a véleményed változott, s már nem szeretsz, megértelek. Csak el akartam mondani azt, amit eddig nem tudtam. Remélem tudod, hogy a legkomolyabban gondolom ezt az egészet! – éreztem, ahogy mind lelkileg, min fizikailag fájdalmat okoz a gondolat, hogy itt fog hagyni.

Harry arcán látszik az elgondolkodás, hogy miképpen válaszoljon. Rettegek a választól, mert szinte bizonyos, hogy nem azt fogja mondani, amit hallani akarnék.

- Miket mondott Zayn úrfij, azok ellen is szeret te. Net tudok tenni ellen. Belül net tudok hinni igaz mi mond, de mégis ez kelet… Az pillanat, összetört. De szeretlek még! – mondta, miközben megtaláltuk a szemkontaktust. Én az örömtől túltengve, ami a válaszától lepett el, hirtelen megragadtam az arcát és megcsókoltam. Épp csak annyi erő volt benne, hogy érezze, a válasza megkönnyebbülést okoz nekem. Egyszerűen ha akartam volna, akkor sem tudtam volna erősebben csókolni őt.

Éreztem, ahogy a jobb kezét belekulcsolja az én balomba, de emellett megéreztem egy különös ízt a számban. Az épppenhogycsak érezhető sós ízt az első pillanatban felismertem. Harry sír.

Én ekkor megálltam és óvatosan húzódtam hátra. Nem akartam neki rosszat! Azt hittem, örülni fog, nem… sírni. Ahogy elszakadtam tőle, az ujjainkat széjjelhúztam.

- Nem hiszed el teljesen… ugye? – kérdeztem reményemet vesztve. Furdalta az oldalamat a kérdés, mit fog tenni ezek után, legbelül meg akartam kérdezni, hogy akar-e még elmenni, de nem tettem.

Harry arca savanyú, volt, mint aki most nyelte le a keserű pirulát. A fejét óvatosan rázta meg, mintha félne a válaszától. Vagy talán azt gondolta, megütném érte…

- Harry, én nem akarok mást, csak veled maradni minél tovább.

- Net akjar szeret? – kérdezett halkan, lehajtott fejjel. A kérdése furcsa érzelmeket váltott ki belőlem. A keblemre akartam ölelni, olyan szorosan, akár egy zubbony, soha el nem engedni. Nem akartam többet tőle, csak hogy érezze amit én. Nem vártam, hogy minden különleges kívánságomat teljesítse, inkább ugrok én minden szavára. Ha azon múlna a szerelme, még a Temzébe is belevetném magam.

- Csak nem akarom kimondani. Nem kedves szó ez nekem… Harry. Én csak annyit kérek, hogy próbálj meg hinni nekem! – mondtam szinte hisztérikusan.

- Louis ya… Menni kel. Lent várnak rád! – mondta egyszerűen, majd oldalra nyúlva a kilincsért, kinyitotta az ajtót. Én mint akit meglőttek a csatában, úgy vándoroltam ki előtte. Most úgy viselkedett velem, mint régen, mint szolga az urával és ez rossz érzést keltett bennem az estével kapcsolatban. Nem akartam elveszíteni, abba belehalnék.

***

Vacsora alatt megint az elcsépelt viccek hadával sorozta az idegeinket az öregúr. Lassan már én sem bírtam már cérnával, azt kívántam, hogy menjen haza, nyelje el a föld, hogy Harrynek lehetősége se nyíljon rá, hogy beszéljen vele.

Azután, hogy apám és Mr.Styles felmentek, Harry eltűnt, nem sokkal utána Jasmine is. Ez számomra nem volt más, mint a végső döfés. A szerelmem el fog hagyni és én ez ellen mit sem tehetek.

Végső elkeseredettemben nem tudtam mást tenni, elmentem hát Harry szobájába, és ott vártam rá. Végigsimítottam a szúrós takarón, ami az ágyat fedte, alóla kihúztam az apró párnáját. Arcom elé emeltem a tollakkal kitömött darabot, majd beleszagoltam. Harry sajátos illata érződött benne. Mintha itt lenne előttem, én pedig beszívnám a haja illatát.

Több mint egy fertályóra forgott le, mire berontott az ajtón és a szemben lévő falnak ütközött. Hangosan zokogva lökte be az érdes faajtót, és a falat ütve lerogyott a sarokba. Első dolgom volt odaugrani mellé, karjaimba zárni.

Amint megérezte a lágyan ölelő karjaimat, arcát erősen a mellkasomhoz fúrta. Sűrű könnyzápora eláztatta az ingem mellkasát, én pedig az előző mozdulatát annak jeléül vettem, hogy szorosabban is magamhoz ölelhetem.

Az én lelkem is zokogott, valahol mélyen bennem, de ebben a momentumban én kell legyek a komoly felnőtt, aki biztos támaszt nyújt a gyermeknek.  A hátát simítottam, hogy érezze, itt vagyok mellette, meg sem próbáltam őt csitítani, az ilyenkor nem használ, sőt még inkább sírásra késztet.  Hagytam, hogy olyan hangosan sírjon, ahogy csak akar, én nem szóltam érte, ahogy azért sem, hogy majd leszakította rólam az inget, úgy kapaszkodott.

Mikor csillapodott a sírása, elfordította a fejét és én megpillanthattam az arcán végighúzódó sebhelyet. Szemét nem nyitotta ki, csak hallottam, ahogy próbálja visszanyerni a lelki stabilságát azzal, hogy nagy, hörgő levegőket vesz.  El sem akartam hinni, hogy el fogok szakadni tőle. Így akartam maradni, testemmel védeni, hogy ne ragadhassák el mellőlem. Rongy akartam lenni, amibe beletörölheti a vizes arcát, bármi lettem volna, de nem az aki most vagyok.

Egyik karommal elengedtem, majd a térdei alá nyúltam. Fel akartam őt emelni, s bár termete alapján badarságnak tűnt, nem volt szívem ebben a minutumban arra kérni, hogy feküdjön az ágyába. Karjaimban tartottam, könnyedén felemeltem, nem tűnt olyan nehéznek. Óvatosan fektettem az ágyára, ügyelve arra, hogy a párnája a feje alatt legyen.  Ő csillogó, vöröslő szemekkel nézett rám, mondani akart valamit, de szinte megnémult. Többször eltátogta amit mondani akart, de nem értettem.

- Ya ostanus… - suttogta, majd pislogott egyet.  Látszott rajta, hogy még mondani akar valamit. – Marad… - lehelte ki az aprócska szót, amire nem tudtam választ adni. Nemhogy a vérem fagyott meg, hanem az egész mivoltomban úgy maradtam, ahogy voltam. Nem akartam elhinni amit mondott. Csak bámultam rá, mintha azt mondaná, látomása volt.

- Igazán?  - kérdeztem még mindig rá meredve. Ő fáradtan bólintott, én pedig örömömben képes lettem volna rávetni magam, hogy halálra csókoljam és addig öleljem, amíg a levegőt ki nem szorítom belőle mind egy szálig. – Harry… Itt maradhatok éjszakára? – kérdeztem, majd nagyot nyeltem. Ő csak bágyadt arccal bólintott, én pedig befeküdtem mögé.  A kezemet átvetettem az oldalán, ő pedig a markába fogta az enyémet.

 A másik kezemmel, amit a fejem alá tettem, most félresimítottam a nyakából a haját. Közelebb hajoltam és adtam egy lágy csókot az érzékeny bőrre, amitől a teste kicsit összerázkódott.

- Örülök, hogy így döntöttél. – mondtam és testeink között megszüntettem a távolságot, teljességgel hozzá simultam, Az arcomat a hátához fúrtam, majd lehunytam a szemem. 


Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen későn teszem ki, de ebben a pillanatban estem be a házba, mert tanárbúcsúztató volt és nem jöttem haza délután.  Remélem nem haragszotok! Pusz!