22.fejezet

Másnap...

 

Louis szemszöge:

 
Csúnyán viselkedtem tegnap Harryvel. Nagyon goromba voltam vele, mert nem tudtam, hogy kezelni az, amit mondott. Képes lettem volna ott helyben vízbe fojtani magamat, az örökké szó miatt. Hiába cseng olyan szépen, mégis annyira, de annyira gyűlöletes ez nekem. Mintha mindig csúfondárosan kinevetne, mikor szembetalálkozik velem. Nem akarok erről tudomást venni. Örökké, ewig,  pour toujours, in sepiternu, eternamente… Angolul, németül, franciául, latinul és spanyolul, akárhogyan is, mindenképpen csak rajtam nevet mind!

A gondolataimból egy halk kopácsolás ébreszt rá, hogy a valóságban is várnak rám. Lassan felállva elmegyek az ajtóig, majd kitárom. Kint Ramona apró termetével találkozom.

- Elnézést, hogy megzavartam Louis úrfi, de hiányolják önt a vacsoráról. Óhajtja hogy szóljak, hogy maradna idefenn, vagy lejön?

- Ha megtennéd hogy szólsz, ma nem kérek vacsorát. Ellenben Harrynek is üzenek személyesen. Gyere be egy pillanatra. – mondtam, majd megfordulva az íróasztalomhoz léptem. Mivel gyorsnak kellett lennem, penna helyett ceruzával firkantottam valamit egy lap szélére, majd letépve azt, odaadtam Ramonának. Remélem helyesen írtam. – Ezt add oda Harrynek, és ha lehetséges, ne néz bele. – nyomtam a nő kezébe a lapot, ezzel ki is tessékeltem őt a szobámból és becsuktam az ajtót.

Találkozzunk 8 órakor a könyvtárban. Ezt írtam rá németül. Ramona nem tudja elolvasni, de Harry igen.  Mivel egész nap nem beszéltem vele, amióta beléptünk az ajtón, azért most itt az alkalom.

***

Halkan csuktam be a könyvtárajtót nyolc óra tíz perckor. Még nem volt itt, így hát elkezdtem böngészni a sorok között. A sok unalmas könyv. Mit lehet ezen élvezni? Szép bőrborítások, hát igen, de a tartalmuk… Iszonyúan unalmas. Ami nem romantikus, vagy dráma, az a kettőnek a keveréke. A többi könyv, egyszerű történet, unalmas kisemberekről, királyokról… Nem többek esti meséknél, mégis mennyire szeretik egyesek az ilyen történeteket. Semmi érdekesség nincs bennük, a történet egyhangúan lapos, semmit nem lehet kezdeni vele, csak olvasod, amíg a végére nem érsz. Nincs benne feszültség, egy cseppnyi izgalom sem. Csak a végtelen szerelem és örökkévaló siránkozás…

- Louis! – halottam a nevemet,mire megfordultam. Harry állt meg nem messze előttem. Nagyon elmerülhettem a könyvek ócsárlásával magamban. – Elnéz. Kések.

- Semmi gond. Gyere. – intettem aprót és próbáltam mosolyt varázsolni az arcomra. Érthetetlenül feszengek a mai estén. Talán valami köze lehet ahhoz, hogy kihagytam a vacsorát…

- Mit szerjet? – kérdezte óvatosan, mikor szembeért velem. Csak szemmel mértem végig egyszer és gyorsan, mégis, olyan másnak tűnt. Ugyan az a ruha, ugyan az a test, de mintha valami megváltozott volna. A hanghordozása, most más. Nyugtalanabb, mint általában.

- Csak gondoltam, tölthetnénk egy kis időt együtt. Egész nap egyedül voltam, rám sem néztél, mikor találkoztunk.

- Kell volna? – vonta fel a szemöldökét. Próbál közömbös lenni, ez ügyes. Hát lássuk, mit lép az én reakciómra.

- Mi bajod? Csak nem az együtt töltött éjszaka az oka? – vontam fel kissé a szemöldököm. Ő komor arccal félrenézett. Kisvártatva újra felém fordult, még mindig kemény vonásokkal.

- Net, inkjább a fürdőbe’. Bántottok meg te? – mondta.

- Nem, csak rosszul kezeltem a cselekmények végkifejletét. – mondtam magam elé és a fejemben az ő hangján zendült fel az örökké szó, vízhangot verve . – Gyűlölöm ezt a szót! – csattantam fel hirtelen a némaságból. Harry arcára csöppnyi megdöbbenést varázsoltam ezzel a kirohanással.

- Melyik?

- Az örökké-t és annak minden szinonimáját és egyéb kifejezését. Az örökké lehetetlen szó, mert a világ végéig tart, sőt, talán még annál is tovább! Ha képesek lennénk a halál után is szeretni, vagy… örökké… egyszóval élve, lehetetlen! Ezért mondják, holtomiglan holtodiglan! De talán még addig sem tart ki!

- Hát tégjed tanjít ez?

- Vegyük például apámat és apámat. Érdekházasságot kötöttek. Apámék neve, anyámék vagyona. A mai napig nem szerettek egymásba! Anyám megszült engem és a testvéreimet, hogy legyenek utódok. Idehoztuk a többieket, hogy ne legyek egyedül! Nagy család vagyunk, de hol vannak a szerető szülők, mikor még egymást sem szeretik, a legrövidebb pillanatig sem tekintenek egymásra másként, csak mint nő és mint férfi! Mindez már 22 esztendeje!

- I moi roditeli? Én szülő net házjas! Fatyu gyerek vagyjunk én és hugaim! Pedig ők szerelem nagyon! Apá megy egész Sankt-Petersburg összes vagyjona ajánl fel anyá gazdái és enged őt el velem! Ő várt én, mikor viték el injét! Ott születjek, gazdái háza, rejt én, még net jött apá! 15 esztjendö és net van odin vitja vagy hangos szo! Mert ők net azér’ megy el Rossiya mert kell gyermek, tovább ad név! – halkan beszélt, mégis láttam, hogy ideges. – Én hiszjek létez, de érted net mondok ki többet! – amint abbahagyta, idegesen kezdett fújtatni.

- Nekem ígértek már örökké-t Harry! Lucy is megígérte, és nem lett belőle semmi!  Meghalt! Én pedig összetörtem…

- Én akjarok összerak. Ezé’ mondok, semmi net választ e’, ha múl rajtam!

- De ez nem múlik se rajtam, se rajtad! Az egész életet valaki más irányítja, de nem mi, az biztos!

- Szerjintem mirajtunk múl minden! Ha net akar, net tesz!

- Innentől már elvi kérdés. Ne vitatkozzunk jó? Nem szeretnék veled ilyenen összeveszni.

- Ezé’ hí’tá? Hogy beszél meg és kész? Ha net akjarsz más, mennék szobám. Vagyjok fáradt.

- Hozzám is fáradt vagy? – vontam fel a szemöldökömet.

- Attó’ füg… - vont vállat.

- Mitől?

- Csak csjokolsz meg. – mondta én pedig mosolyogva indultam felé, majd a könyves szekrénynek toltam őt. Lassan közel hajoltam hozzá. Először csak végigsimítottam az ajkaimmal az övéin. Szája kissé elnyílt, de nem tettem semmit, nem csókoltam meg. Félre hajoltam a füléhez és nagyon halkan szólaltam meg.

 

- Téged. Nem. Csókolni. Akarlak. – suttogtam, mire ő vállaimnál fogva hátrébb tolt. Az arca dühös volt, a szeme fájdalmasan csillogott.

- Te…

- Befejezhetem? – simítottam fél kezemet az arcára. Ő a bólintásával belesimult a tenyerembe. – Téged nem csókolni akarlak, hanem érezni. Te nem akárki vagy, hogy csókot kapj! Téged nem lehet csak megcsókolni! Érzelmek nélkül, szenvedély nélkül mit is érne ezer csók, ezer ölelés, ezer éjszaka! Érzelmek nélkül semmik vagyunk! A csókod ezúton mindig éltet, elvarázsol. Ezért nem akarlak „csak megcsókolni”! Nem akarom, hogy a csók egy elcsépelt dolog legyen, amit mindig, bárhol meg lehet tenni, mert az már nem szolgálna célt, csak azt, hogy csókoljunk. Nem ad érzelmeket és akkor tényleg, csak csók lesz…

Meglepődésre sem volt elég időm, úgy rántott újra ajkaira. Lassan csókolt, gyengéden, érzékin. Az ellenállhatatlansága egyedülálló volt, ezért a csókért még a férfiak is eszüket vesztve ugranának le a legmagasabb szikláról…

Kénytelen voltam az arcát simító kezemet a hajába vezetni. Amikor ujjaimba simultak a puha tincsei, belülről megremegtem. Ő a kezét a derekamra simította, ott járatta fel s alá. Egy hangos ajtócsapódásra szétváltunk, ijedten kaptunk magunkhoz, hogy gyorsan rendbe szedjük 

magunkat. Én elindultam körbe nézni, de nem találtam semmit. Valaki kiment. Mikor visszaértem hozzá, arca kétségbeesett volt.

- Meglát minket?

- Nem tudom. Reménykedjünk… - mondtam én is és csak remélni tudtam, teljes szívemből, hogy Jasmine jött be ide és távozott innen.