Harry szemszöge:
Eltel egy hét és a tegnap este megírtam a levelemet
otthonra. Persze, azt amik megtörténtek… Azokat kicsit elfelejtve vetettem
papírra a gondolatokat.
Emellett az elmúlt hét, valami szörnyű nagy kínlódás volt.
Már beismertem magamnak, hogy ténylegesen, én szeretem Louist és ezt el is
viselem. De amit mondtak bekövetkezett, persze az ő közrejátszásával.
Az elején csak fájt, hogy Louis egy szavára sem méltat, sőt
még rám sem pillant! Most már valami iszonyú ez az egész, bár néha, mikor őt
nézem az étkezőasztalnál, vagy elkapom egy-egy pillantását, vagy mikor
összefutok vele menet közben, mindig örömteli pillanatot varázsol a
nappalaimba. Minden nap, ugyan akkor kér
teát, csak tőlem, de mikor beviszem, csak rámutat a dohányzóasztalra, majd vár
egy kicsit, és ridegen annyit mond, ’ Elmehetsz! ’ én pedig egyszerűen
kimegyek.
Sajnos tényleg olyan mértékben lett igaza Jasminenek, hogy
az már fájdalmas. Mindig, amikor belépek a szobába, dobogó szívvel várom, hogy
hátha most mond valamit… vagy lesz egy cseppnyi érzelem is a hangjában. Nem
tudok még elköszönni sem, annyira megnőtt a gombóc a torkomban, amikor vele
vagyok és a gyomrom liftezik.
Ez ma sincs másképp, megint üzent - most Treyel-, hogy várja
a teáját. Ami a legrosszabb, hogy két kézzel kell fogjam a csészét és az
alátétjét, annyira remeg a kezem.
- Tessék! – hangzik fel az érzelem mentes válasz a
kopogásra. Óvatosan lenyomom a kilincset, és lábbal lököm be az ajtót, hisz nem
figyel és félő, hogy a szőnyegre ejtem a teát egy kézzel. Megint odamegyek
mellé, leteszem a teát és megállok a karosszék mellet.
Egy percig vár, néma csendben. Nem hinném, hogy ennyire
gondolataiba van merülve, egyszerűen kizár engem.
- Elmehetsz. – mondta megint, minden érzelem nélkül, akár…
Nem, még ha egy kutyához beszélsz, akkor is van valami a hangodban, boldogság
vagy utálat, de valami…
Most már eldöntöttem, nem érdekel, én ezt nem fogom tovább
hallgatni. Nem tudok tovább arra várni, hogy vigyen valamit a hangjába. Már
éppen akartam is beszélni, de rám nézett.
- Nem hallottad? Tűnj el! – mondta. A bántó szándék teljesen
kivehető volt a hangjában. Egy teljes hétig vigyáztam, hogy amikor ő hallja
véletlen se mondjam ki, hiszen erre a pillanatra tartogattam.
- De hallottjam. És akjarom azt, amit pár njapja adott. – a
torkomban dobogó szívem nehezítette a feladatomat, hogy kimondtam, de végül is,
sikerült. De azok az érzések nem hagytak alább. A gyomrom összeszűkült, és
kivert a víz. Biztosan kimondtam? Olyan egyszerűen tudtam kimondani, lehet hogy
csak gondoltam?
- Tessék?
- Jól hallhattjad, nem ismétlek.
- De igen, mond ki, mit akarsz, hisz nem látok a fejedbe! –
miközben beszélt, felállt és szája mosolyra húzódott.
- Akarjok potseluy! – olyan könnyen csúsznak a szavak, nem
is hinné az ember, hogy én itt halálosan izgulok. Ő felvonta a szemöldökét. – Potseluy jelent csjok.
- Hmm. Szóval azt akarod, hogy újra tegyem meg? Igazam volt?
– ez a fiú tényleg élvezi, ha más kínlódik, akárhogy, de kínlódjon.
- Da. De… De legyjen privyazchivyy… - megharaptam a számat.
Hirtelen nem jutott eszembe az angol kifejezés. - … gyjengjéd! Mint akkjor
elsjő estje!
- Ezt
értékelem Harry. Senki nem merné a szemembe mondani, hogy mit akar. Hinné-e az
ember, hogy belülről engem is szétfeszít a vágy, hogy megtegyem… - közelebb
lépett és kezét az arcomra tette, de elhajoltam. A régi ösztönös mozdulatok
megmaradtak… - Nyugodj meg, nem ütök, nem bántok. Ha elhajolsz, nem fog menni.
És ne szólj közbe, garantálom, hogy tetszeni fog. – hangjába valamiféle karcos
búgás költözött, amitől nyugodt lettem. Megint hozzám ért, de most megfékeztem
magam, nem hajoltam el. A tenyere alatt égett az arcom, mintha tűzből lenne a
bőröm. Kicsit hátrébb csúszott a keze, így az a hajamba markolt, gyengéden, nem
úgy, mint Mahidevran, mikor megcibált.
- Csukd be a
szemed és csak akkor nyisd ki ha szólok. Rendben?
- Kho…
khorosho. – bólintottam is mellé, hogy értse, rendben. Nem lettem volna képes
angolul megszólalni. Csoda, hogy oroszul ki tudtam nyögni ezt az egyszerű szót.
Becsuktam a
szemem, és éreztem, hogy óvatos puszit ad az arcomra, majd egy kicsit tol
rajtam, hogy hátráljak. A vége az, hogy az ajtóhoz szorít.
Egyre
hangosabban vesszük levegőket, mikor megint egy puszit ad, most már a számra,
amitől muszáj vagyok ott levegőt venni. Óvatosan, lassan, most a felső ajkamat
szívja be az ő ajkai közé. Nyelvét átereszti a számba, végighúzza a
szájpadlásomon. Egy kicsit összébb zárom a számat, de ő megkarcolja a fogával a
felsőajkam, amire megborzongok. Mikor nyelvét visszahúzta, először csak kicsit
húzogatta az ajkam, majd ahogy elengedte el is kapta, ezzel volt el egy ideig,
majd fogai közé fogta, lágyan végighúzta rajta, és elengedett.
Egy remegő
sóhajt hallattam, majd összezártam az ajkaimat. Még nyomott egy lágy puszit rá
és éreztem a köztünk egyre növekvő távolságot.
-
Kinyithatod a szemedet. – mikor megtettem, az egész arcából, csak a sötéten
csillogó zafírszemeket láttam. A maguk homályos ködjébe burkolózó íriszek
aggódóan vizslattak engem.
- Bog! – a
kezemet bizsergő számhoz emeltem.
- Harry!
Sírtál! Miért nem löktél el, ha nem akartad, hogy csináljam? - nézett rám aggódva.
Megtapintottam az arcomat, ami tiszta egy-adta könny volt.
- Louis én…
ya naslazhdalis'! Tetszjett! Szerettjem! Volt nagyjon jó! Csjak hát… agyam még
nem fog fel ez dolog jó!
- Nagyon
megijesztettél. – végig egymás szemébe néztünk. Nem bírtam mást nézni, csak a
gyönyörű tekintet, ami az enyémbe fúródik.
- Gyjönyörű
szemed… - mondtam merengve. Ha most fejteni is akarnám, biztos nem menne.
- A tiéd is.
El lehetne veszni benne… - mondat halkan. Én még mindig neki voltam szorítva az
ajtónak, de nem érdekelt.
- …hova
tűnik mindig az a kis nyamvadék, amikor kéne? Harry, ha megtalállak… -
Mahidevran zsörtölődve ment el a szoba előtt. Gondolom nem talál.
A szemem
egyből elkaptam Louisról, ő is rólam.
- Mennjem
kell. Így is val’mi mijatt rám osztj egy szörnyjű feladat.
- Ha egy
ujjal is hozzád mer érni, gyere hozzám! Senki nem érhet hozzád ebben a házban,
csakis én. Gondoskodom róla, hogy ne merjenek bántani téged.
- Jo. Do
svidoniya!
- Mond azt,
hogy szia!
- Zjia.
- Majd még
csiszolunk rajta. – mosolygott és adott egy puszit a számra. - Szia. Töröld meg az arcod és menj. – így is
tettem. A nő éppen jött ki a szobámból, mikor kiléptem. Mikor elém lépett, derekára tette a kezét.
- Hol voltál
a pihenőn?
- Louis
úrfij kérte tea.
- Fél óráig
tartott felhozni és elkészíteni egy nyamvadt teát?
- Dolgjom
volt! Az úrfij szóval tjart engem.
- Mégis
miről akarhat beszélni az úrfi, egy olyan suhanccal, mint te?
- Ahhoz
magja semmi köz! – rögtön kaptam is egy hangosan csattanó pofont. Arcomba
futott a vér én pedig rátettem a kezem.
- Mikor tanulod
meg végre, hogy nem feleselsz?! He?! – ordított szinte. Ekkor nyílt az ajtó és
Louis lépett ki rajta. Mahidevran hátrált egy lépést, majd lehajtotta a fejét.
-
Mahidevran, kérem menjen a szobájába, pár perc és én is megyek, de váltok pár
szót Harryvel. – hangzott a nyugodt parancs.
- Igen úrfi.
– a nő amilyen mélyen csak tudott, meghajolt, aztán gyors léptekkel szedte
tömzsi lábait, és elindult felfelé a második emeletre. Én még mindig az arcomat
fogtam és úgy nézhettem ki mint egy bolond.
- Bántott? –
kérdezte halkan, teljesen felém fordulva. Én elvettem a kezem az arcomról.
Végignéztem rajta és a kezén akadt meg a tekintetem. Jobb keze ökölbe van
szorítva, és mintha nyomogatna valamit benne, mindig megfeszül.
- Net. Csak
arcul üt, mert felesel. Mit akjarsz töle?
- Semmit,
csak elmagyarázom neki, hogy hagyjon békén téged. Megmondtam pár perce, senki
nem érhet hozzád, csak én!
- Mit akjar
tenni?
- Azt csak
bízd rám! Menj a szobádba és akárki keres, ne menj ki. Hivatkozz rám, akkor
biztos elmennek. – mondta, majd megfordult és ott tűnt el ahol Mahidevran. Én
még álltam ott pár percet döbbenten, majd elindultam a szobám felé.
***
A kezemben
az Ahogy tetszik! német kiadásával
ültem az ágyamon a sarokban. Pár napja vettem kölcsön ezt a család
könyvtárából. Nem hinném, hogy szabad lett volna, de megtettem, mert más
elfoglaltságom nincs.
A 102-ik
oldalon tartottam, mikor kivágódott az ajtó.
A könyvet a hátam mögé tettem, és kezemet is ott tartottam. Louis
becsukta az ajtót, nekidőlt, majd felnézett a plafonra, majd hirtelen rám.
- Mit
rejtegetsz? – lökte el magát és lépett egyet felém.
- Sjemmi! –
ráztam meg a fejemet.
- Tudom,
hogy van valami a hátad mögött, úgyhogy add ide! – parancsolt rám. A kezét
felém nyújtva nyomatékosította a kérését. Elővettem a könyvet és oda adtam
neki. Megnézte, elolvasta a borítót és elmosolyodott.
- Tudsz
németül is? - ült le mellém, nagyon közelre.
- Beszélni
net, de leír és mond, megértek. Keveset vagyjok ott. Tymmo azt mond, net akar
beszjél német, szörnyű kiejtés. Így inkább ő beszjél orosz.
- Ki az a
Tymmo? – egy dühös pillantást vetett rám.
- A fiú, aki
taníjt úgy lopni más net vesz észre. Sok trükk taníjt, becsapással kizsebelni.
- Értem…
- Mi volt
Mahijdevránnal?
- Semmi.
Megértette amit akartam.
- És mijért
hozzám jött?
- Mert… Nem
tudom! – mosolyodott el. Én átültem törökülésbe és előrébb dőltem. – Csak látni
akartalak.
- Hogy
bjírtad ki egy hétig rám se nézjel?
- Ó hidd el
Harry, majd megőrültem. Amikor titkon tudtam rád vetni egy-egy pillantást, az
olyan boldoggá tett mint még semmi. Emellett szörnyű volt, hogy tudtam, hogy ez
neked fáj. Nem is hiszed, mennyire örültem magamnak, amikor ottmaradtál
mellettem ma délután! – mondta, teljesen kikelve magából, boldogan, gond
nélkül.
- Mijért
mond tűn el?
- Tartanom
kellett az álcát. Nem lehettem biztos magamban.
- Akkor
mijért vagy az abba’ hogy amjit csinálok, net á’ca. Nyugodt én jácchat hogy én
is szerjetlek te.
- Nem tudom,
csak hiszek. – a fejét a falnak döntötte, és becsukta a szemét. – Vagy
egyszerűen megbolondultam.
- Taljan.
Mijért hisze’ bennem?
- Mert… Mert
végre tudok valakit feltétel nélkül szeretni. – még mindig be volt csukva a
szeme, de pislogott egyet, majd megint lehunyta. – Vagy talán újra… - itt
végigfutott egy könny az arcán, utána meg a többi.
A vállára
tettem a kezemet, ami kissé rázkódott. Kinyújtottam a lábam és kicsit arrább
csusszantam, mire rám nézett. Rá jött, hogy mire gondoltam, így a vékony kis
helyre beférkőzött mellém. Átöleltem őt bal kézzel, és simogattam a vállát.
Utoljára a húgommal csináltam, mikor sírt.
Louis a
fejét a vállamra hajtva sírt tovább hang nélkül, néha megremegő vállal.
- Te vagy az
egyetlen, akinek érzelmeket tudok mutatni Harry, nem csak szimulálni… - a végén
szipogott egy kicsit. – Eddig nem mertem mutatni, de miattad ez most más!
Miattad dobbant meg most ez a szikla, amit mindenki más a szívemnek hív. Pedig
nekem olyanom már rég nincs…
- Szjíve
mindenki van. Te valamijért megkeményjedtél és letté’ komor. Net tudjom mié’, de ha net akar net mondod
el.
- Nehéz
lenne. Majd megmutatom. Mikor kaptok kimenőt? – nézett fel rám.
- Azt
hiszjek, tri njap múlva.
- Akkor én
is kimenőt kérek apámtól. Elviszlek és megmutatom, miért nincs szívem.
- De van
szjíved, mert nélküle net lenné’ képe szerjet engem.
- Köszönöm…
- mondta elhalóan. Nem tudom hány percig ültünk ott csendben, de jó volt.
Boldogok voltunk, már attól is, hogy ott lehettünk.
Sziasztok! Köszönöm mindenkinek a sok kommentet ( mert 3-4 darab igen is soknak számít nekem! ) . Azt is köszönöm, hogy azért kommenteltek, mert jónak tartjátok azt amit írok és nem azért, mert megkövetelem, mint egyesek, mert szerintem az nem igazi elismerés. Remélem tetszett a rész!
6 megjegyzés:
Imádom!!! Várom a kövit!!! :) <3
Kacca
Imádom!*-* Komolyan*-* Tudtam hogy kifogja mondani*-* aww*-*
Nem rég találtam meg a blogod és nagyon tetszik :) várom az új részt :)
ez baromi jó!:) nagyon ügyesvagy! köviit!DŰ
Viki.
ééés 5. komi :P
nagyon jó lett, annyira szeretem a történeted!! várom már a folytatást! :) <33
most találtam a blogodra és nagyon jóó imádom... :DD...siess a kövivel...:DDD
Megjegyzés küldése