14.fejezet

Három nap múlva...

Harry szemszöge:

 
Mióta Louis beszélt Mahidevran asszonnyal, több munkát oszt rám. Mikor kiosztja a munkát, nem úgy beszél velem, mint szokott, hanem kedvesen, mint egy kisdeddel. A többiek is ferde szemmel néznek rám, csak Mathieu nem, ő még mindig beszélget velem. Amikor szóbahozza Louist, mindig eszembe jutnak az eddigi csókjaink és mindig elpirulok. Jasmine is kevesebbet beszél velem, bár mondjuk ő szokott hozzám fordulni, kedvesen rám mosolyog, mikor összefutunk a házban.

Louissal viszont nem is találkoztam, csak mikor elmegy mellettem a házban, vagy amikor a család étkezik, és ez fáj. Ő nem keres engem, én pedig a sok feladattól nem tudok elmenni hozzá. De azt mondta, ma kér kimenőt, és megmutat nekem valamit.

Vacsora előtt Mahidevran azt mondta, hogy ne segítsek mosogatni, csak egyek és menjek ahova akarok. Azt mondta, hogy Louis kérte. Én így is tettem, s mikor megettem a vacsorát, fent bekopogtam Louis szobájába.

- Gyere be! – hangzottak a szavai. Halkan nyitottam, majd zártam az ajtót. Louis most teljesen más volt. Valahogy egyszerre volt vidám és szomorú az arca, mikor rám nézett. De egy pillanat alatt felragyogott, mikor közelebb lépett. Egész közel ért, mikor megszólalt.

- Szia.

- Zija… - akár mennyire is örültem, hogy itt vagyunk és együtt leszünk kint, feszélyez egy kérdés. – Louis, kérdezhet valami?

- Bármit Harry.

- Mijé net foglalkozo velem a njapokba? Net szó’sz , net néz, net ölel és csjókol engem.

- Mert nem lehetünk együtt minden pillanatban. Úgy kell tennünk, mintha csak barátkoznék veled. Ezért is kértelek el előbb. Azt mondtam, kocsmázni viszlek…

- Net szerjetek inni. – mondtam, miközben félrenéztem.

- Igazából nem is oda viszlek, csak álca. Annál egy sokkal különlegesebb helyre megyünk, legalábbis számomra nagyon fontos hely… De induljunk! – mondta és arrébb lépett és lenyomta a kilincset.

Amikor kiértünk a házból, felvettem a sapkámat, amiért még beszaladtam, mielőtt elmentem hozzá. Mögötte mentem, kicsit összehúzva magamat. Az utca szinte kihalt volt. Egy-egy ember ténfergett az úton, de más senki.

Gyorsan beértünk a város boltokkal teli részébe, ahol be-benéztem a kirakatokba. Sok minden volt ott, könyvek, virágok, bútorok, kisebb nagyobb ajándéktárgyak voltak a különböző helyeken, de mindegyikben volt valami egyforma. Az ajtajukra mind egyforma szöveg volt kiakasztva. Gondolom valami olyasmi, hogy bezártunk vagy zárva.

Louis bekanyarodott egy utcába, majd még egybe és még egybe. Nem tudtam hová akar vinni és a némasága tényleg megrémisztett.

- Hová visze’?

- Az erdőbe. – mondta ki nyugodtan. Én megszeppentem, de mentem utána. Gyorsan kiértünk a város részből és a kisházas részen mentünk át. Néhol még halványan pislogtak a fények, de néhol már nem.

Louis megint bekanyarodott, de itt már nem volt út, csak fű. Hirtelen megállt és megfordult.

- Te maradj itt! – ezzel bekopogott a házba, és mikor kinyílt az ajtó, egy öreg hölgy állt ott. A hölgy és Louis hadartak valamit, és a nő odaadta a kezében lévő lámpát, majd Louis adott valamit a kezébe és a hölgy visszament. Én furcsán nézhettem rá, mert a szája sarkába egy kis félmosoly húzódott be.

- Gyere, a végén még megfagytunk. – megfogta a kezemet és kicsit megsimította. Elindultunk az erdő fel, de még megállt egy sárga virágos bokor mellett és letört egy ágat. – Ez aranyeső. Mindig viszek belőle, ha elmegyek oda.  Hozz egyet te is, ha szeretnél. – vonta meg a vállát és félre nézett. Óvatosan letörtem egy ágat, majd elindultunk. 

Az erdőnek volt valami ijesztő bája így éjjel. Ahogy a még meg nem világított fák szonettjei ágasan-bogasan álltak szanaszéjjel, valami hátborzongató volt. Az út, most felfelé vezetett, nem túl meredeken. Mikor felértünk, megszólaltam:

- Sjok kell menni be?

- Nem, már nincs sok, csak pár lépés. Nézz előre, ott csillog egy tónak a vize. Ide jöttünk. – itt egy kicsit  lejtett az út, de láttam a csillogást elöl. Ahogy mentünk, egyre sárgásabb lett a csillogás. Louis megállt, az egyik ágra felakasztotta a lámpát és csak meredt a tó közepe felé.

- Gyjönyörű a hely Louis.

- Gyönyörű hely egy gyönyörű kislánylak.

- Tesjék? – néztem rá. Hirtelen nem értettem miért mondja ezt. Ő megrázta a fejét és előrébb ment, egészen a tó partjához, majd leguggolt. A vizet megcirógatta a bottal, ami miatt kis hullámok keletkeztek a vízen. Aztán egyszerűen kivette a botot és elkezdte leszedegetni a pár kihajtott virágot és a tenyerébe rejtette őket.

Amikor mindet leszedte, az ágat letette maga mellé, kicsit feltűrte a felsőjét és a fagyos vízbe eresztette a kezét, abból a virágok kiúsztak. Hirtelen lökött egyet, amitől megint hullámos lett a víz és szanaszét vitte a sárga virágokat.

- Most már nem vagyok olyan biztos, hogy jönnöd kellet volna… - a hangja megremegett. – Ide általában egyedül jövök, megemlékezésképp. – a kezével a vizet cirógatta, mintha egy alvó gyerek puha arcát simítaná…

- Mijért egyedül? – nem mertem közelebb menni hozzá. Valahogy olyan nyugodt volt ez a pillanat, mint még soha semmi. Nem fáztam, nem éreztem semmit, mintha az idő megállt volna.

- Harry, kérlek, ne rémülj meg, de… Ez a tó egy sír.

- Mi? Eto mogila? Egy sírhe’?

- Igen, egy hat éves kislány halt meg ennek a tónak a vizébe fulladva. Lucinda, a legjobb lány volt a világon és az idiótaságom a sírba vitte. – a hangja remegett. A sírás küszöbén állhatott, de én nem tudtam mit kezdeni. Annyit tudtam tenni, hogy a vállra tettem a kezemet és megszorítottam. Ő felemelte rám a fejét és az arca csillogott a könnyektől.

- Ki volt a’? – csak ennyit tudtam kérdezni. Más nem jutott eszembe.

- Az ikerhúgom. Lucinda Tomlinson, most 17 esztendős lenne, ha nem akarok aznap ide jönni. – én is leguggoltam mellé, és azt tettem amit ő, az előző percekben. Ugyan úgy a vízbe engedtem a virágokat és hullámokat keltve elindítottam őket. A kezemet a nadrágomba törültem és imára kulcsoltam azt… A kislányért, aki itt nyugszik ,ebben a tóban.

- Tu... tudod, pár éve amikor ki… kijöttem megemlékezni, me… megígértem Lucynak, hogy csak azt hozom el ide, akit… akit érdemesnek tartok rá és akit a… annyira szeretek mint őt szerettem. – hangja el-el csuklott, amikor beszélsz. Rátört a sírás, amitől elszorult a szívem – Már… Már akkor megérdemelted, mik… mikor szóban bántottam a hú… húgaidat, de te megvédted ő… őket!  Ha mond… mondjuk a testvéreim közül, akárki jött volna, ő nem ezt tette vol… volna. Nem állt volna mellém, mi… mikor elöntött a fájdalom, tal… talán még élvezték is volna a látványt, hogy vég… végre megtörve látnak, de te… Úgy tűnik jó embert hoz... hoztam magammal.

- Ők net tudják?

- Jasmine igen, de neki pár napja mondtam el, rezzenéstelen arccal. Veled erre nem vagy... vagyok képes, mert melletted újra érzem, hogy dobog belül valami. Már újra van kiért érezni és élni tov... tovább ebben a nyomorult életben.

- Mondhat azt, érzek át, de net teszjek, mert ez net lehet át érjez. Részvét, hisz ez szörnyjű de net tudok átérez.

- Most egyszerre vagyok boldog, amitől ugrálni tudnék és fáj a szívem, amitől a földön fetrengve tudnám azt ütni. Nem tudok mit csinálni, el kell fojtsam…

- Net kell! Vagyjunk olya’ bent, hogy net hall sjenki. Krichat’! Kifált, ordjít! Attól lesz job!

- Tényleg?

- Én szerjint jo! Kiad feszült. Áll fel és prjóbál! – mondtam, miközben én felálltam. Ő is felállt és nagy levegőt vett. Én befogtam a fülemet, úgy érzem nagyon hangos lesz.

És igazam volt, befogott füllel is hangos volt. Ő a kezeit ökölbe szorította és lefelé csapkodott velük, közben néha dobbantott egyet a jobb lábával. Lassan arca egyre vörösebb lett, de amikor emeltem a kezemet, hogy a vállára tegyem, ő abbahagyta.

- Job? – néztem rá.

- Sokkal. – mondta, majd megölelt. Én visszaöleltem és közben megsimítottam a hátát. Ő a nyakamhoz fúrta a fejét. A lélegzetei csiklandoztak.

Pár pillanattal később egyszerűen hátrább hajolt. Hideg kezét óvatosan a nyakamra simította és megbabonázott a kék íriszeivel.

- Harry, lehetne egy kérésem?

- Da. – bólintottam kicsit.

- Melletted akarom tölteni az éjszakát a szobádban. Nem lennék képes egyedül lenni ma éjjel. – miközben beszélt, arrébb nézett, majd vissza rám.

- Jo. Csak Mahíjdevránnal lesz gond. Ha jön ébreszt és te vagy ott az baj.

- Mindenki azt hiszi, hogy inni mentünk. Ha én mondom, akkor elhiszik, hogy túl sokat ittunk ahhoz, hogy tudjuk melyik kinek a szobája és olyan fáradtak lettünk, hogy már el is aludtunk, amint az ágyba kerültünk.

- Ez okos. – nem tudom milyen ötlettől vezérelve, de gyorsan adtam egy puszit a szájára. Nem hajoltam messze az arcától, éppen csak pár centire, mégis, ő hisztérikusan kapott a nyakamhoz a másik kezével, hogy újra közelebb legyek hozzá. Megcsókolt, de most másképpen. Most nem volt gyengéd, és óvatos. Ebben a pillanatban heves volt, és meggondolatlan. Ennek okán, olyan erősen harapta meg a számat, hogy kibuggyant belőle a vérem.

Hirtelen löktem el magamtól, túl erősen, mert elesett. A feje koppant a kemény földön és erre én nagyon megijedtem. Gyorsan le is térdeltem mellé. Mikor kinyitotta a szemét, először haragos, majd bánó volt az arckifejezése.

- Sajnálom! – mondta halkan lehajtott fejjel.

- Ukusil menya! Harjap! Vérzek! – mondtam. Nem akartam rossz hangnemet megütni, de úgy látszik sikerült.

- Bocsáss meg kérlek! – suttogta. – Nem akartam!

- Akko’ mijé’t? – igen, dühös voltam, de ezt nem tehetem vele. Ezen a helyen semmiképp. Nem akarom, hogy azt higgye, én is olyan lennék, mint a testvérei.

- Ez volt az az énem, ami kialakult az évek alatt. A magának jót akaró, mással nem törődő énem. Sajnos nem tudom sokáig kordában tartani. Melletted sem tudok mindig érző lelket kipréselni magamból. Akartalak érezni és túl vad voltam…

- Kel fe’ mer’ megfáz. – álltam fel, majd a kezemet nyújtottam. Elfogadta és felhúztam. Közel lépett hozzám, annyira, hogy szinte levegő sem volt köztünk. Ő a jobb kezét az arcomra tette és megsimította, de én elfordítottam a fejemet, ami miatt már nem ér hozzám a keze.

- Elindulunk?

- Da. – bólintottam, Ő egyszerűen levette a lámpát és elindult, én meg utána, néma csendben.

***

Csendesen léptünk be a házba, s halk léptekkel osontunk az emeletre. Későre járt már, mindenki aludhatott. Az emeleten Louis megfogta a szobája kilincsét, én meg a vállát. Ő hátrafordult és rám nézett.

- Net alszjol nála’? – suttogva beszéltem és kérdőn néztem rá.

- Azt hittem nem akarod. – suttogott ő is. – Azt gondoltam haragszol.

- Net harag. Jösz?

- Persze. – mondta. Az én ajtóm alól még pislákolt valami fény, ezt nem értettem. Óvatosan nyitottam be, de nem volt ott senki, csak az olajlámpa égett. Halkan csuktuk be az ajtót, majd a cipőmet lerúgva ültem le az ágyra. – Nem zavar, hogy sáros lesz a lepedő? – ő is leült mellém és lerúgta a cipőjét.

- Zavtra mos ágynemű. Zavtra a következjő njap.

- Szóval holnap… Feküdjünk le, mert fáradt vagyok. – én csak bólintottam és arrébb dobtam a szúrós takarót. Egy egyszerű intéssel mutattam, hogy másszon be. Ő szorosan a falhoz nyomult, én pedig eloltottam az olajlámpát. Befeküdtem mellé és hallottam, ahogyan szuszog. – Nincs kedved hozzám bújni? – suttogta.

Én szó nélkül mocorogtam, hogy közelebb kerüljek hozzá. Olyan közel mentem, amennyire csak tudtam. A vége a lett, hogy ott voltam, teljesen hozzá simulva.  A fejem a mellkasánál volt, és oda fúrtam, mint a húgaim régen nekem. Erről eszembe jutott egy kérdés.

- Louis… - suttogtam a mellkasába.

- Hmm? – mormogott félálomban.

- Hijányoz Luszindja?

- Nagyon. De te enyhíted a hiányát, mert tudok valaki mással is törődni úgy, mint vele régen. Rajta kívül már mást is tudok szeretni. És neked nem hiányoznak a húgaid?

- Da nagyjon. El se búcsúz tőljük mikor induljok. Net tudok mi van velük, aggód.

- Talán egyszer újra láthatod őket… - mondta és adott egy puszit a fejemre. Újra gondtalan gyereknek éreztem magamat, akire nem hárul felelősség minden tette nyomán.

- Jo éj Louis!

- Jó éjt Harry!

Sziasztok! Annyira örülök a hat kommentnek, hogy az elmondhatatlan! Remélem tetszett a fejezet és most is lesz legalább fele ennyi! JA, a képet meg csak azért tettem ki, mert gondoltam, ez most eléggé passzol Louis hangulatához!