13.fejezet

Egy héttel később:
Harry szemszöge:

Eltel egy hét és a tegnap este megírtam a levelemet otthonra. Persze, azt amik megtörténtek… Azokat kicsit elfelejtve vetettem papírra a gondolatokat. 

Emellett az elmúlt hét, valami szörnyű nagy kínlódás volt. Már beismertem magamnak, hogy ténylegesen, én szeretem Louist és ezt el is viselem. De amit mondtak bekövetkezett, persze az ő közrejátszásával.

Az elején csak fájt, hogy Louis egy szavára sem méltat, sőt még rám sem pillant! Most már valami iszonyú ez az egész, bár néha, mikor őt nézem az étkezőasztalnál, vagy elkapom egy-egy pillantását, vagy mikor összefutok vele menet közben, mindig örömteli pillanatot varázsol a nappalaimba.  Minden nap, ugyan akkor kér teát, csak tőlem, de mikor beviszem, csak rámutat a dohányzóasztalra, majd vár egy kicsit, és ridegen annyit mond, ’ Elmehetsz! ’ én pedig egyszerűen kimegyek.

Sajnos tényleg olyan mértékben lett igaza Jasminenek, hogy az már fájdalmas. Mindig, amikor belépek a szobába, dobogó szívvel várom, hogy hátha most mond valamit… vagy lesz egy cseppnyi érzelem is a hangjában. Nem tudok még elköszönni sem, annyira megnőtt a gombóc a torkomban, amikor vele vagyok és a gyomrom liftezik.

Ez ma sincs másképp, megint üzent - most Treyel-, hogy várja a teáját. Ami a legrosszabb, hogy két kézzel kell fogjam a csészét és az alátétjét, annyira remeg a kezem.

- Tessék! – hangzik fel az érzelem mentes válasz a kopogásra. Óvatosan lenyomom a kilincset, és lábbal lököm be az ajtót, hisz nem figyel és félő, hogy a szőnyegre ejtem a teát egy kézzel. Megint odamegyek mellé, leteszem a teát és megállok a karosszék mellet.

Egy percig vár, néma csendben. Nem hinném, hogy ennyire gondolataiba van merülve, egyszerűen kizár engem.

- Elmehetsz. – mondta megint, minden érzelem nélkül, akár… Nem, még ha egy kutyához beszélsz, akkor is van valami a hangodban, boldogság vagy utálat, de valami…

Most már eldöntöttem, nem érdekel, én ezt nem fogom tovább hallgatni. Nem tudok tovább arra várni, hogy vigyen valamit a hangjába. Már éppen akartam is beszélni, de rám nézett.

- Nem hallottad? Tűnj el! – mondta. A bántó szándék teljesen kivehető volt a hangjában. Egy teljes hétig vigyáztam, hogy amikor ő hallja véletlen se mondjam ki, hiszen erre a pillanatra tartogattam.

- De hallottjam. És akjarom azt, amit pár njapja adott. – a torkomban dobogó szívem nehezítette a feladatomat, hogy kimondtam, de végül is, sikerült. De azok az érzések nem hagytak alább. A gyomrom összeszűkült, és kivert a víz. Biztosan kimondtam? Olyan egyszerűen tudtam kimondani, lehet hogy csak gondoltam?

- Tessék?

- Jól hallhattjad, nem ismétlek.

- De igen, mond ki, mit akarsz, hisz nem látok a fejedbe! – miközben beszélt, felállt és szája mosolyra húzódott.

- Akarjok potseluy! – olyan könnyen csúsznak a szavak, nem is hinné az ember, hogy én itt halálosan izgulok. Ő felvonta a szemöldökét. – Potseluy jelent csjok.

- Hmm. Szóval azt akarod, hogy újra tegyem meg? Igazam volt? – ez a fiú tényleg élvezi, ha más kínlódik, akárhogy, de kínlódjon.

- Da. De… De legyjen privyazchivyy… - megharaptam a számat. Hirtelen nem jutott eszembe az angol kifejezés. - … gyjengjéd! Mint akkjor elsjő estje!

- Ezt értékelem Harry. Senki nem merné a szemembe mondani, hogy mit akar. Hinné-e az ember, hogy belülről engem is szétfeszít a vágy, hogy megtegyem… - közelebb lépett és kezét az arcomra tette, de elhajoltam. A régi ösztönös mozdulatok megmaradtak… - Nyugodj meg, nem ütök, nem bántok. Ha elhajolsz, nem fog menni. És ne szólj közbe, garantálom, hogy tetszeni fog. – hangjába valamiféle karcos búgás költözött, amitől nyugodt lettem. Megint hozzám ért, de most megfékeztem magam, nem hajoltam el. A tenyere alatt égett az arcom, mintha tűzből lenne a bőröm. Kicsit hátrébb csúszott a keze, így az a hajamba markolt, gyengéden, nem úgy, mint Mahidevran, mikor megcibált.

- Csukd be a szemed és csak akkor nyisd ki ha szólok. Rendben?

- Kho… khorosho. – bólintottam is mellé, hogy értse, rendben. Nem lettem volna képes angolul megszólalni. Csoda, hogy oroszul ki tudtam nyögni ezt az egyszerű szót.

Becsuktam a szemem, és éreztem, hogy óvatos puszit ad az arcomra, majd egy kicsit tol rajtam, hogy hátráljak. A vége az, hogy az ajtóhoz szorít.

Egyre hangosabban vesszük levegőket, mikor megint egy puszit ad, most már a számra, amitől muszáj vagyok ott levegőt venni. Óvatosan, lassan, most a felső ajkamat szívja be az ő ajkai közé. Nyelvét átereszti a számba, végighúzza a szájpadlásomon. Egy kicsit összébb zárom a számat, de ő megkarcolja a fogával a felsőajkam, amire megborzongok. Mikor nyelvét visszahúzta, először csak kicsit húzogatta az ajkam, majd ahogy elengedte el is kapta, ezzel volt el egy ideig, majd fogai közé fogta, lágyan végighúzta rajta, és elengedett.

Egy remegő sóhajt hallattam, majd összezártam az ajkaimat. Még nyomott egy lágy puszit rá és éreztem a köztünk egyre növekvő távolságot.

- Kinyithatod a szemedet. – mikor megtettem, az egész arcából, csak a sötéten csillogó zafírszemeket láttam. A maguk homályos ködjébe burkolózó íriszek aggódóan vizslattak engem.

- Bog! – a kezemet bizsergő számhoz emeltem.

- Harry! Sírtál! Miért nem löktél el, ha nem akartad, hogy csináljam? - nézett rám aggódva. Megtapintottam az arcomat, ami tiszta egy-adta könny volt.

- Louis én… ya naslazhdalis'! Tetszjett! Szerettjem! Volt nagyjon jó! Csjak hát… agyam még nem fog fel ez dolog jó!

- Nagyon megijesztettél. – végig egymás szemébe néztünk. Nem bírtam mást nézni, csak a gyönyörű tekintet, ami az enyémbe fúródik.

- Gyjönyörű szemed… - mondtam merengve. Ha most fejteni is akarnám, biztos nem menne.

- A tiéd is. El lehetne veszni benne… - mondat halkan. Én még mindig neki voltam szorítva az ajtónak, de nem érdekelt.

- …hova tűnik mindig az a kis nyamvadék, amikor kéne? Harry, ha megtalállak… - Mahidevran zsörtölődve ment el a szoba előtt. Gondolom nem talál.

A szemem egyből elkaptam Louisról, ő is rólam.

- Mennjem kell. Így is val’mi mijatt rám osztj egy szörnyjű feladat.

- Ha egy ujjal is hozzád mer érni, gyere hozzám! Senki nem érhet hozzád ebben a házban, csakis én. Gondoskodom róla, hogy ne merjenek bántani téged.

- Jo. Do svidoniya!

- Mond azt, hogy szia!

- Zjia.

- Majd még csiszolunk rajta. – mosolygott és adott egy puszit a számra.  - Szia. Töröld meg az arcod és menj. – így is tettem. A nő éppen jött ki a szobámból, mikor kiléptem.  Mikor elém lépett, derekára tette a kezét.

- Hol voltál a pihenőn?

- Louis úrfij kérte tea.

- Fél óráig tartott felhozni és elkészíteni egy nyamvadt teát?

- Dolgjom volt! Az úrfij szóval tjart engem.

- Mégis miről akarhat beszélni az úrfi, egy olyan suhanccal, mint te?

- Ahhoz magja semmi köz! – rögtön kaptam is egy hangosan csattanó pofont. Arcomba futott a vér én pedig rátettem a kezem.

- Mikor tanulod meg végre, hogy nem feleselsz?! He?! – ordított szinte. Ekkor nyílt az ajtó és Louis lépett ki rajta. Mahidevran hátrált egy lépést, majd lehajtotta a fejét.

- Mahidevran, kérem menjen a szobájába, pár perc és én is megyek, de váltok pár szót Harryvel. – hangzott a nyugodt parancs.

- Igen úrfi. – a nő amilyen mélyen csak tudott, meghajolt, aztán gyors léptekkel szedte tömzsi lábait, és elindult felfelé a második emeletre. Én még mindig az arcomat fogtam és úgy nézhettem ki mint egy bolond.

- Bántott? – kérdezte halkan, teljesen felém fordulva. Én elvettem a kezem az arcomról. Végignéztem rajta és a kezén akadt meg a tekintetem. Jobb keze ökölbe van szorítva, és mintha nyomogatna valamit benne, mindig megfeszül.

- Net. Csak arcul üt, mert felesel. Mit akjarsz töle?

- Semmit, csak elmagyarázom neki, hogy hagyjon békén téged. Megmondtam pár perce, senki nem érhet hozzád, csak én!

- Mit akjar tenni?

- Azt csak bízd rám! Menj a szobádba és akárki keres, ne menj ki. Hivatkozz rám, akkor biztos elmennek. – mondta, majd megfordult és ott tűnt el ahol Mahidevran. Én még álltam ott pár percet döbbenten, majd elindultam a szobám felé.

***

A kezemben az Ahogy tetszik! német kiadásával ültem az ágyamon a sarokban. Pár napja vettem kölcsön ezt a család könyvtárából. Nem hinném, hogy szabad lett volna, de megtettem, mert más elfoglaltságom nincs.

A 102-ik oldalon tartottam, mikor kivágódott az ajtó.  A könyvet a hátam mögé tettem, és kezemet is ott tartottam. Louis becsukta az ajtót, nekidőlt, majd felnézett a plafonra, majd hirtelen rám.

- Mit rejtegetsz? – lökte el magát és lépett egyet felém.

- Sjemmi! – ráztam meg a fejemet.

- Tudom, hogy van valami a hátad mögött, úgyhogy add ide! – parancsolt rám. A kezét felém nyújtva nyomatékosította a kérését. Elővettem a könyvet és oda adtam neki. Megnézte, elolvasta a borítót és elmosolyodott.

- Tudsz németül is? - ült le mellém, nagyon közelre.

- Beszélni net, de leír és mond, megértek. Keveset vagyjok ott. Tymmo azt mond, net akar beszjél német, szörnyű kiejtés. Így inkább ő beszjél orosz.

- Ki az a Tymmo? – egy dühös pillantást vetett rám.

- A fiú, aki taníjt úgy lopni más net vesz észre. Sok trükk taníjt, becsapással kizsebelni.

- Értem…

- Mi volt Mahijdevránnal?

- Semmi. Megértette amit akartam.

- És mijért hozzám jött?

- Mert… Nem tudom! – mosolyodott el. Én átültem törökülésbe és előrébb dőltem. – Csak látni akartalak.

- Hogy bjírtad ki egy hétig rám se nézjel?

- Ó hidd el Harry, majd megőrültem. Amikor titkon tudtam rád vetni egy-egy pillantást, az olyan boldoggá tett mint még semmi. Emellett szörnyű volt, hogy tudtam, hogy ez neked fáj. Nem is hiszed, mennyire örültem magamnak, amikor ottmaradtál mellettem ma délután! – mondta, teljesen kikelve magából, boldogan, gond nélkül.

- Mijért mond tűn el?

- Tartanom kellett az álcát. Nem lehettem biztos magamban.

- Akkor mijért vagy az abba’ hogy amjit csinálok, net á’ca. Nyugodt én jácchat hogy én is szerjetlek te.

- Nem tudom, csak hiszek. – a fejét a falnak döntötte, és becsukta a szemét. – Vagy egyszerűen megbolondultam.

- Taljan. Mijért hisze’ bennem?

- Mert… Mert végre tudok valakit feltétel nélkül szeretni. – még mindig be volt csukva a szeme, de pislogott egyet, majd megint lehunyta. – Vagy talán újra… - itt végigfutott egy könny az arcán, utána meg a többi.

A vállára tettem a kezemet, ami kissé rázkódott. Kinyújtottam a lábam és kicsit arrább csusszantam, mire rám nézett. Rá jött, hogy mire gondoltam, így a vékony kis helyre beférkőzött mellém. Átöleltem őt bal kézzel, és simogattam a vállát. Utoljára a húgommal csináltam, mikor sírt.

Louis a fejét a vállamra hajtva sírt tovább hang nélkül, néha megremegő vállal.

- Te vagy az egyetlen, akinek érzelmeket tudok mutatni Harry, nem csak szimulálni… - a végén szipogott egy kicsit. – Eddig nem mertem mutatni, de miattad ez most más! Miattad dobbant meg most ez a szikla, amit mindenki más a szívemnek hív. Pedig nekem olyanom már rég nincs…

- Szjíve mindenki van. Te valamijért megkeményjedtél és letté’ komor.  Net tudjom mié’, de ha net akar net mondod el.

- Nehéz lenne. Majd megmutatom. Mikor kaptok kimenőt? – nézett fel rám.

- Azt hiszjek, tri njap múlva.

- Akkor én is kimenőt kérek apámtól. Elviszlek és megmutatom, miért nincs szívem.

- De van szjíved, mert nélküle net lenné’ képe szerjet engem.

- Köszönöm… - mondta elhalóan. Nem tudom hány percig ültünk ott csendben, de jó volt. Boldogok voltunk, már attól is, hogy ott lehettünk. 

Sziasztok! Köszönöm mindenkinek a sok kommentet ( mert 3-4 darab igen is soknak számít nekem! ) . Azt is köszönöm, hogy azért kommenteltek, mert jónak tartjátok azt amit írok és nem azért, mert megkövetelem, mint egyesek, mert szerintem az nem igazi elismerés. Remélem tetszett a rész!