19.fejezet

Font* - pénznem

Font** - 0,5 kilogramm

Három nappal később...

Louis szemszöge:
Rettegtem a mai naptól, bár mindent elrendeztem. Egyikünk sem vacsorázik itthon, majd a fogadóban készíttetek valami ételt. Akképpen kértem én is kimenőt és felmentést a vacsora alól, hogy feladatot intéznék, és ehhez kell egy szolgáló. Apám nem kérdezett semmit, csak elfogadta és elengedett, mint általában. Nem kérdezte hová megyek, meddig tart, mit csinálok majd. Egy valamit kérdezett: kell-e kocsi akkor este.

Nem, a ma estéhez nem kell kocsi. Gyalog megyünk át a South Barnetben lévő Line roadra, a Bugris Boldizsárba. Illett volna szebb helyet választanom? Igen, mert Harry nem egy ilyen mocskos putrit érdemelne, hanem egy úri szállót, minden jóval ellátva, de ehhez már késő.

Fél hat van, indulnunk kell. Én már készen állok, csak rá kell várnom…

Miért is mentem bele ebbe az egészbe…?  Én idióta, ha kitartok az ellenkezésben, talán még nem jutunk el idáig. Őrült vagyok, teljesen elment az eszem! Nem fogok bírni megálljt parancsolni magamnak és abból óriási probléma lesz…

Egy halk nyikorgásra kapom fel a fejemet a merengésből, de rögtön meg is merevedem. Harry siet lefelé. Haja kissé kócos, pár tincs a szemébe lóg.  Mikor megáll előttem, a szemébe nézek. Úgy csillog, mint még soha. Száját kissé beharapja jobb oldalt, amitől bennem felcsaptak a tűz első apró lángjai.

- Kérlek, ezt ne…

- Mi? – kérdezte halkan, fejét kissé megdöntve.

- Ne harapdáld a szádat. Túlságosan izzító látvány.  – suttogtam, mire összevonva a szemöldökét, bólintott. – Gyere, induljunk. – erre megint bólintott, és az ajtókilincsért nyúlt.

***

Pontosan akkor eredt el az eső, amikor beértünk South Barnetbe. A pár saroknyi távot futva tettük meg, majd szinte betörtünk a kis fogadóba. Az általam jól ismert Mrs. Bennet állt a pult mögött, mögötte a lakattal zárt kulcsos szekrény.

- Hát jaj, Tomlinson úrfi! De régen láttam magát itten! Bezony rendesen megáztak! Adhatom a 13-s kúcsot, gondolom most is aztat a szobát kéri. – csapta össze a tenyerét az asszony, miközben megfordult. Én a pulthoz sétáltam, Harry pedig elbambult a hulló vakolatú szobában. – A szobába mostan is be van gyújtva, ahogy kérette. Gondolom ismeri már a járást itten, nem kell kísérgessem. Vagy mégis?

- Nem Mrs. Bennet, viszont kellene étel.

- Éshát mégis miféle?

- Minden, ami elkészíthető. Itt van egy egész font*. Elég lesz?

- Hát persze úrfi! Fél órán belül felviszem. Gondolom a fiú magával van. Szárítkozzanak meg, oszt pihenjenek le! – nyomta a kezembe a kulcsot, majd a pénzt felvette és a ruhája dekoltázsába tűntette. Én hátrafordultam a kíváncsian nézelődő Harryre pillantottam.

- Harry, gyere. – intettem neki. Ő rám nézett és elindult mögöttem. A két perc, ami oda vezetett a 13-as szobához, egy szempillantásnak tűnt. Vagy milliomodszorra csinálom ugyan azt, mégis, mintha ez lenne az első alkalom.

Ha jobban belegondolok, tényleg első alkalom. Először hoztam ide azt, akit szeretek. Nem önös okok vezéreltek erre a helyre, talán ezért izgulok ennyire.

Gyorsan fordítottam el a vaskos kulcsot a zárban, majd belöktem az ajtót. A szobában kellemesen meleg idő volt, a tűzifatartó tele volt, a lámpa égett idebent.

Becsuktam Harry mögött az ajtót, mikor belépett. Itt is rendesen körülnézett. Megnézte a kopott, mohazöld tapétát amin vékony csíkokban futott végig a méregzöld szín. Pár helyen a tapéta nem érte el a padlót, hanem kilátszott a fal. A plafonnál már elkezdett visszakunkorodni.

- Vedd le a felsődet, terítsd a székre és tedd a tűz mellé. – mondtam, mire felém kapta a fejét, és felvonta egy szemöldökét.  – Vagy választhatod a megfázást, amit gondolom senki nem akar. Helyezkedj közel a tűzhöz. – adtam ki a parancsokat. Ő csak némán bólintott, majd kihúzta az ingét a nadrágból. Lassan lefelé nézve gombolni kezdte, velem egyetemben, csak én őt vizslattam gombolkozás közben.

Lassabb voltam az átlagnál, mert inkább Harry pőre mellkasát bámultam miképp tűnik ki a fehér, vizes anyag alól. Először jobb, majd bal kezét csúsztatta ki belőle. A vizes anyagot az egyik székre tette a négyből, ami az asztal mellett volt. Annyira megragadott a teste, szinte meg is álltam egy pillanatra, de rögtön megráztam a fejem és én is levettem magamról a vizes inget.

Harry feje teljes egészében piros volt, szemei engem kémleltek, de el-elpillogott rólam. Én csak mosolyra húztam a számat. Halkan szólaltam meg.

-  Nyugodtan nézhetsz, de megnyugtatlak, lesz rá alkalmad bőven az este folyamán.

- Bocsjánat. – mondta halkan. Halk kopogást hallottam, majd egy szó nélkül nyílt az ajtó. Egy kisfiú és egy kislány, talán nyolc-tíz  esztendősek lehettek. Ők léptek be a szobába, két tárcával.

- Jó estít urak. – mondta a kislány, akinél a könnyebb tálca volt, mégis remegett a keze.

- Ídösanyánk mondta, hogyha köllene még valami étel, küldessék velünk az üzenet.  – mondta a fiú. Mereven előre nézett, majd a kislányra, akinek egyre jobban remegett a keze. Hirtelen elengedte a tárcát, és abban a pillanatban Harry alá tette a fél kezét, ezzel megóvva az a zuhanástól. A kislány ijedt arccal meredt Harryre, aki kedves mosolyra húzta azokat a gyönyörű, dús ajkait.

- Bocsányat uram. – mondta halkan. Félve pillantott rám, ismertek már engem. Amilyennek megismert, nem csoda, hogy félelmekkel jött fel ide.

- Semmi gond Diana. – mondtam rá nézve. A tekintetem áttereltem a fiúra. -  Harry, elvennéd a tárcát Tomtól is?

- Da. – ezzel a másik tárca alá nyúlt. A fiú elengedte Harry pedig, mintha csak tollpihét vinne az étellel teli tárca helyett, egyensúlyozva juttatta azt az asztalra, épségben.

- De erősnek teccik lenni. – mondta a kislány óvatosan. A következő mondata előtt, gondolkodott, kimondja-e egyáltalán. – És szíp a haja is.

- Diana! – suttogta halkan Tom. Igen, amellett az ember mellett akit megismertek bennem, nem volt szabad beszélniük.

- Köszjönök. Tijéd is szjép. Hosszjú és egyjenes. Nekem tetszik nagyon. – mondta Harry válaszképpen, mire a kislány az apró kezeit a szája elé tette, majd kicsit mosolygott.

- Tomlinson uram! Akkor kérnek-e még ételt vagy italt? – kérdezett Tom, miközben húga elé állt, védelmezőn. A szemében szinte csak a félelem volt megtalálható, de védte húgát, ami figyelemre méltó.

- Nem köszönöm. Édesanyátoknak üzenem, hogy ne zavarjanak minket eztán.  Majd szólunk, ha kell valami.

- Rendben uram. Jó íccakát. – mondta, majd karon ragadva a húgát, távozott a szobából.

- Ismer őket? – kérdezte Harry.

- Sokszor jártam itt ezelőtt. Ismerik azt az énemet, amivel neked is bemutatkoztam… De egyél, biztos éhes vagy.

- Net kér te is? – nézett rám, miközben leült. Leültem én is az asztal másik végébe, majd felvettem az egyik kancsót, amiben bor volt.

- Nem. Én csak iszok egy-két pohárral. – és már töltöttem is magamnak a pohárba a vörösborból.  Harry végignézett az ételeken, majd egy csirkecombot fogott meg két kézzel, és jó nagyot harapott bele.

***

Harry szinte nem is hagyott semmit, csak a csontokat, meg egy pár karéj kenyeret. Egymás után tüntette el a vizet a poharakból.

- Neked aztán van huzatod. – nyújtottam felé egy kendőt, amiben megtörölhette magát. – Ennyire éhes voltál, hogy eltűntettél vagy négy fontnyi** ételt?

- Sose ettem ilyen finom.

- Nem ettél még csirkét? – megrázta a fejét, amivel a fürtjei is rázkódtak. – Hogyan?

- Ha hiszel, ha nem, van olyan szegény, amilyet te el nem képzel.

- Szóval jól laktál.

- Ühüm. – dünnyögte.

- Akkor feküdj le, had ülepedjen az étel. Ha akarsz, aludhatsz is, hosszú lesz az éjszaka, legalább pihensz egy kicsit. – próbálom úgy összetenni a dogokat, hogy neki legyen a legjobb.

- Te net jön? – kérdezte, mire a számat apró mosolyra húztam.

- Szeretnéd? – kérdeztem, miközben felálltam. Ő is állt velem és közben bólogatott.

Ő ért előbb az ágyhoz. Arrébb dobta a takarót, majd gyorsan bemászott és egy részét magára dobta. Én másztam mellé, jó közelre, majd a takaró többi részét magamra húztam. A tűz halkan ropogott, én pedig Harry arcát néztem. A haja az arcába hullott, a szemei lehunyva. Olyan nyugodtnak, mint őt, még senkit nem láttam.

Inkább én is alszom. Talán megálmodom, hogy hogyan tegyek jót is vele…

***

Mikor felébredtem, éreztem, hogy nyomja valami az oldalamat, Lassan, óvatosan felültem, majd megtapogattam a zsebemet. A zsebórám nyomott annyira. Óvatosan kinyitottam, hogy megnézzem, mennyi az idő.

Fél kilenc van. Majdhogynem két és fél órát aludtam. Harry még mindig szuszog mellettem, eléggé mocorog, biztosan álmodik.

Leteszem a lábamat az ágyról a padlóra, majd felállok az ágyról, hogy rakjak még fát a tűzre. Kezd hűvös lenni, bár nem is csoda, hiszen mindjárt kialszik a tűz.  Dobok rá pár darabot és megböködöm a piszkavassal.

Visszamegyek az ágy mellé és leülök. Olyan sok mindenen tudnék gondolkodni, de valahogy most egyik téma sem tud annyira lekötni, hogy figyeljek rá fejben.  Csak néma csendben meredek magam elé, amíg meg nem hallom a halk, szinte nyöszörgő hangot. Harry motyog valamit. Megfordulok, hogy lássam őt.

- Tebya… Ya lyublyu tebya… - motyogta, aztán elfordult. Pont ezt az pár szót tanultam meg oroszul. Annyit tesz, szeretlek.

Egy hatalmas ásítás hangzik fel, majd Harry nyújtózkodik egyet.

- Louis? – én keresztülmászom az ágyon fölé hajolok, majd fél lábamat és kezemet átdobom a testén, teljesen felé kerekedve.

- Mi az? Baj van?

- Net. Net tud hol vagy.

- Hát, mostmár feletted. És, hogy aludtál?

- Jo. És net vagyjok fáratt.

- Akkor gondolom szeretnéd megtudni, miért is kellett idejönni. Mi az, amit otthon nem tehettem meg. – mondtam, mire csak hevesen bólogatott. – Biztos, hogy készen állsz bármire? Most még azt mondom, megállhatunk, de ezek után nincsen visszaút, végig kell csinálni.

- Da, vagyok én kész . – mondta, mire lehajoltam hozzá és megcsókoltam. 


 Sziasztok! Tudom, hogy szemét vagyok, hogy most hagytam abba, de a következő fejezet, már teljes mértékben arról fog szólni. Remélem tetszett :)