18.fejezet

Egy hét elteltével...

Harry szemszöge:
Boldogság. Ez az, amiben már több mint egy esztendeje nem volt részem… Most máshogy érzek. A szívem vadul ver, ha meglátom őt, ha csókolhatom, elönt a melegség és a vágy. Vágy, de nem tudom mire is vágyom igazán…

Ez az egy hét csodálatos volt, minden munka ellenére. Louissal esténként mindig hosszú csókokat váltottunk, sosem gondoltam volna, hogy ilyet valaha is tehetek majd. Sosem hittem, hogy megismerem azt a féle szerelmet, ami anyám és apám közt alakult ki és tart is… Nem hittem, hogy lesz valaki,akit ha nem látok egy napon legalább egyszer, abba bele pusztulok!

Már mindenki alszik. Késő éjjel van, de én várok rá. Nem akarok otrombán odatolakodni hozzá, meg félő, hogy valakit felébresztek a járkálásommal, és nem tudom majd kimagyarázni az egészet.

Sosem váratott ilyen késő estig, mindig éppen lefekvés előtt húzott el magához, vagy jött be hozzám, de most, közel az éjfélhez, kezdem kétségbe vonni, hogy ma is jönni fog. Biztos dolga akadt.

Miért is lennék annyira fontos, hogy elhagyjon értem egy feladatot? Hova is gondolok? Ő egy úri család elsőszülött fiúgyermeke, míg én? Egy kitagadott nemes fattyú kölyke vagyok, egy egyszerű szolga! Ha nincs velem a szerencse, talán már Németországban megragadok…

A csendet megszakítja a csendes kopogás. Felkapom a fejemet és oda is szólom a „Tessjék!”-et. Lassan nyílik az ajtó, a legkisebb hang nélkül. Louis óvatosan belép, majd ugyan olyan halkan becsukja az ajtót és felém fordul. Arcán egy kis mosoly honol, mint minden egyes alkalommal, mikor meglát.  Ez a pajkos kis mosoly amitől, mint mindig, most is hevesebben ver a szívem.

De arca hirtelen értetlenné változik, ajkaival kissé csücsörít, fejét balra dönti, amitől a gyönyörű zafír írisz elé hullnak a barna tincsek.

- Mi az? Olyan furcsa arcot vágsz! Pecsétes az arcom? – kezdte el óvatosan dörzsölni azt. Én megráztam a fejemet és csak néztem őt. – Hát akkor?

- Gondlkod.

- Min? – kérdezte, végig a szemembe nézve, miközben leült az ágyam szélére, közel hozzám.

- Azon, hogy mijér’ jötté’ ilyen késő’. Gondolok van feladjato, ami fontosb nála’… - néztem félre kicsit.

- Ó, jó hogy mondod! – szólalt fel ő is, mire megint rákaptam a szemem. – Van még egy feladatom, mennem kell gyorsan elintézni! – ezzel felállt, de vele együtt én is.

- Net! Net megy még! – mondtam félve. Ő felnevetett.

- Komolyan azt gondoltad, hogy elmennék? – nevetett halkan. Én fél kézzel a falnak támaszkodtam, mire ő abbahagyta a nevetést. – Rosszul vagy? – nézett végig rajtam ijedten.

- Net. Szédül, gyjorsan áll fel.

- Nem akarsz visszaülni? – kérdezte aggodalmaskodva. Csak megráztam a fejemet és vártam mi lép.

Kicsit közelebb jött, majd  a kezemet levette a falról és megfordítva neki tolt. A két zafírkő ez én tekintetembe mélyedt, sokáig fürkészve azt. Mindkettőnk arcára húzódott egy kisebb mosoly, majd lassan közeledett. Először csak a homlokát vetette az enyémnek.

- Szeretlek! – suttogta.

- Én is te… - suttogtam én is.  Végül is én csókoltam meg őt, mert már nem bírtam várni. Nem voltam lassú, épp ellenkezőleg, hevesen martam az ajkait, miközben ő egyre inkább préselt a falhoz. Egyik kezét a nyakamra simította, másikat pedig az oldalamra.

A lábaim megremegtek az érintésétől, ahogy simított. A nyelve átkúszott a számba, mint mindig és most is vad táncra hívta az enyémet. Én is az oldalára simítottam a kezemet, majd megmarkoltam azt.

Ajkai becézték az enyémeket. Egyik kezét a derekamról a combomra csúsztatta, majd felemelte, így könnyedén beférkőzött a lábaim közé, olyan mértékben, hogy az ágyékaink összeértek. Mindennél erősebben szorított a falnak a testemet. Louis, néha erőseket lökött a csípőjével.

Hirtelen tört rám a melegség, és egy ismerős érzés. A vágy, az ismeretlenre.

Louis elszakadt tőlem és a fejét igyekezett befúrni a nyakamhoz. Én félredöntöttem a fejemet, szabad utat engedve neki. Ajkai a nyakamra tapadtak és ott kissé megszívták a bőrömet.

A számon kiszakadt egy remegős sóhaj, amit Louis egy erőteljesebb szívással jutalmazott. A levegőt is zihálva vettem, ő pedig a nyakamba fújtatott. Nyelvét végighúzta a nyakamon, amitől egyszerre rázott a hideg és forrtam fel.

A szabad keze elkezdte kigombolni az ingemet, miközben ajkai lefelé haladtak. Egyszerűen megállapodott a kulcscsontomnál.

- Ezt… Ezt nem lenne szabad! – mondta halkan.

- Kérek csjináld! Ez nagyjon jo! – mondtam, miközben fejemet a falnak döntöttem és a nyakam megfeszült. Erősebben szívta meg a kulcscsontomat és felnyögtem. Ez az érzés lehetetlenül jó volt.

Louis váratlanul elszakadt tőlem, így a levegőben tartott lábam a földre került és kénytelen voltam egyensúlyt keresni. Ő ott ült az ágyon, zihálva, ziláltan, a szeme pedig engem pásztázott. A két zafírkőként csillogó szempárt most sötét füstfelhő takarta el ismét.  Kezei erősen markolták az ágyam szélét.

- Mijért…? Volt jo, nagyjon! Annyjira mint semmji mostig!

- Hidd el, csak neked lett volna bajod abból, ha folytatom…

- Dostatochno! Mjindig mond ez! Egyszjer eljö’! Jöjjö mostan! – mondtam halkan, de mégis indulatosan.

- Nem akarom, hogy fájjon neked! – mondta a magáét ő is kissé hangosabban.

- Tjöbb fájdalmat bír, mint hisze’!

- Nem! Nem fogok neked szánt szándékkal fájdalmat okozni! – mondta. Hangja kissé megremegett. Eszembe jutott egy ok, ami miatt nem akarhatja…

- Élvez, ha fáj én? – kérdeztem rá óvatosan. Louis hajába markolt és gondolkodott, lehajtott fejjel. Mikor döntést hozott, felemelte a fejét és rám nézett.

- Igen. Vagyis, nem…! Ahhoz, hogy nekem jó legyen, neked fájnia kell!

- De ha én fáj, neked az jo? Vagyjis élvez?

- Igen… - mondta halkan.

- Akkjor én akjarok! Szerjet neked jo!

- Nem! – ellenkezett tovább. Én léptem egyet előre, és már előtte is voltam. Megfogtam a vállát 

és az ölébe ereszkedtem. Kicsit helyezkedtem, hogy előrébb kerüljek. Lehunyta a szemét, nem nézett rám. Lassan vett mély levegőket. A fejemet a vállára fektettem.

- Kérek! Annyi jo ad, én meg semmji. Akjarok neked legyjen jo! – mormoltam.

- Többet adtál, mint te azt hinnéd! Ennél többet senkitől nem kaptam még. – mondta halkan.

- Én net érzjek…

- Azt is alig bírom, hogy ne verjem halálra azt, aki egy szóval is bánt téged! Ha én bántanálak, vagy saját örömömre okoznék neked fájdalmat, azt ép ésszel nem bírnám ki!

- Volt sok dologom amit net tud. Testi fájdalom, net érez szinte. – erősködtem a saját akaratom mellett. Louis hangosat sóhajtott, majd megsimította a vállamat, lassan.

- Látom, ettől nem tágítasz… Mikor van kimenőtök? – kérdezte. Hangjában a világ minden fájdalma megtalálható volt.

- Sreda. Szjerda.

- Akkorra estére én is kérek kimenőt. Arra számolj, hogy nem vacsorázunk a házban. Este még az előtt elmegyünk és egész éjjel nem jövünk vissza. – mondta, mire hirtelen átöleltem. Az arcomat a nyakába fúrtam.

- Köszönök! – mondtam boldogan.

- Kérlek… Ne köszönd, és ne is nyilváníts ki örömet ezzel kapcsolatban, amikor velem vagy, csak ha már túl vagyunk az estén, rendben?

- Da! – mondtam boldogan. Fájni fog? Ő a világ minden fájdalmát megéri!