17.fejezet

Jasmine szemszöge:
Pár éve, gyerekként sosem gondoltam volna, hogy itt fogok ülni, egy nemes család otthonában. Egy árva utcakölyke cigánylányból nemes ember fogadott gyereke lett. De egyáltalán milyen út vezetett idáig…

***visszaemlékezés***

Még csak kislány voltam, hat esztendős, amikor elkaptak. Egy nemes férfit próbáltam kizsebelni, de nem vettem észre a rendőrt, aki csak pár méterre állt. Elkaptak és még szerencsém volt, hogy nem kivégezni vittek. Egyszerűen beadtak a dologházba és ott telt el két év.

Nyolc esztendősen megpróbáltam kiszökni, de már az udvaron elkaptak. Sokszor próbálkoztam, de mire 10 esztendős lettem, a sok verésből már megtanultam, hogy nem szökhetek meg. Az utolsó szökésem alkalma után három napra hoztak be három kisfiút. Annyira elesettek voltak, ők is hat esztendősekk voltak akkor, de annyira megszeppentek voltak… Felelősségképpen éreztem, hogy a szárnyaim alá vegyem őket.

Így is tettem, és ők befogadtak maguk közé, mert ők már összeszokott kis csapat voltak. Ők csak a piacról loptak ételt, de semmi mást. Mindig kiálltunk egymásért, és ez összekovácsolt minket. Emlékszem az egyik esetre. Kevés ételt kaptunk, az én adagom olyan mértékben volt kevés, hogy hányingerem volt, mert nem ettem. Felkelni sem tudtam, mert egyből összeestem volna. A fiúk még le tudtak támogatni az étkezőbe, de többet senki sem tehetett. Ha ételt kértél, azért csak verés járt.

- Jasmine, téged még nézni is rossz így! – jelentette ki fejét csóválva Zayn. – Szerzünk neked enni!

- Nem! Inkább pusztuljak éhen, mintsem megint ellopjatok valamit! Ha kiderül, hogy a konyhából loptatok, akkor nagy büntetést kaptok. Én ezt nem hagyom!

- Mi meg nem nézzük, ahogy egyre rosszabbul leszel! – dobbantott egyet Niall. – Én segítek Zaynnek! Nem fogjuk végignézni ahogy éhen halsz! Ugye Liam? – pontosan emlékszem, hogy ő hogyan állt ott. Vállait a falnak vetette, két lábon támaszkodott, a haja a szemébe lógott. Mind a négyen csendben voltunk, még akkor is, mikor a fejét jobbról balra ingatta.

Tény, hogy már ekkor is meggondoltan cselekedett, sosem volt felelőtlen, ellentétben Zaynel és Niallel.  Őket a szívük vezette, nem az eszük, ami sok meggondolatlan cselekedethez vezetett. Akkorra mindig Liamen állt vagy bukott minden.

 Lassan felemelte a fejét és a szemembe nézett. Én a fiúk mögött ültem az ágyamon, és lassan megcsóváltam a fejemet. Nem akartam, hogy bajba kerüljenek miattam!

A fiú, aki akkor és ott a falat támasztotta, kopott bő ingben, sáros, szakadt nadrágban, lyukas orrú cipőben, megint gondolkodó időt kérve jobbra hajtotta a fejét. Haját félrehúzva végigmérte a két barátját, tetőtől talpig.

- Rendben! Ma késő délután kimegyünk és lopunk ételt a piacon. Vacsora előtt visszaérünk. – mondta semlegesen.

- Innen ki nem jut senki! – mondtam.

- Kijutni egyszerű, kint maradni nehéz, visszatérni tébolyodottság. Egy mindenkiért, mindenki egyért. Te értünk, mi érted és nincs apelláta. Fiúk, most menjetek ki, kettesben van beszédem Jasminnel. – akár egy érett férfi úgy beszélt. Sosem értettem az ő gondolatmenetét, hat esztendősen is olyan érett gondolatokat rejtett a kis koponyája, hogy az hihetetlen.

A másik két fiú, ellenkezés nélkül kiment. Pedig Zayn sokszor száll szembe Liammel, általában ilyenkor én döntöm el, hogy mi legyen, mint legidősebb fél.

Az ajtó becsukódott, Liam szó nélkül ellökte el magát és leült mellém. Kezeit összekulcsolta, fejét lehajtotta.

- Feküdj le! A végén még rosszabbul leszel! – morogta. Én tettem amit mondott és magamra hajtottam a paplant is.

- Miért teszitek ezt? Te miért hagyod, hogy ezt tegyék?

- Mert te többet érsz mint egy büntetés. Még be sem hegedt a hátad, mikor megint átvállaltad helyettünk a büntetést, verést. Anyánk helyett anyánk voltál, ezért mindent megérdemelsz!

- Nem voltam anyátok, esetleg a nővéretek. Ösztönből vettelek szárnyaim alá titeket.

- De attól mi még úgy szeretünk! Én… - rám nézett, majd vissza előre. Lassan felállt, elment a saját ágyához és elhozta a saját paplanját, amivel be is takart. Elkezdte levenni a mellényét, majd az ágy szélére tette. Óvatosan felhúzott, majd rám adta a mellénykét. Kicsit szűk volt, de melegített.

Kis ideig elengedett, magam mögé tettem az egyik kezemet, így támaszkodva. A másik kezemet az arcára tettem és megsimítottam.

- Tiszta lelked van… Egyszer megjön majd a megváltás, meglátod! Jobbat érdemelnél ennél az életnél.

- Talán igazad lesz, talán nem. Aludj el, jó? Mikor felkelsz, mi itt leszünk ez étellel. – mondta. Én engedelmesen visszafeküdtem és lehunytam a szememet.

Akkor és ott, ők sínylették meg, nem én. Odaadták az ételt, de látták őket visszajönni. Felhozták az ételt és kimentek őrködni. El is vitték őket egytől egyig. Egész éjjel az ő hangjuktól zengett a dologház. Ostorral verték el őket és sót szórtak a sebeikre. Hála az istennek, jobban lettem és tudtam őket ápolni utána…

***

 Két év eltelt, este volt akkor is. Ráparancsoltak az összes gyerekre, hogy szépen mosakodjon és kefélje át ruháját, mert egy családot hoznak ide, akik akarnak négy gyereket elvinni. Mindenki meg is tette, mi is és feszengve vártunk, persze nem azt, hogy hátha minket visznek, dehogy! Azért voltunk mind feszültek, hogy senkit ne akarjanak elvinni és együtt maradhassunk.

Egyszer kinyílt az ajtó és ott álltunk, mi négyen. Egyenes hát, összezárt lábak.

Egy kisfiú volt egy nő és egy férfi közt. Idősb az én fiúimnál, de nálam ifjabb. Ő lépett be a szobába, a felnőttek kint álltak, vártak. A fiú tekintete sokat időzött rajtam, és lesajnálóan meredt a szakadt, ruhámra, ami alatt nem rejlett fűző.

A fiú arca teli volt kemény vonásokkal, mégis, miközben sokáig rám nézett arca egyre savanyúbb lett. mintha citromba harapott volna. Lassan arrébb lépett, és egytől egyig végigmérte a fiúkat. A lyukas ingeket, szűk mellényeket, rövid nadrágokat és lyukas cipőket. Vetett rám egy utolsó pillantást, majd megszólalt.

- A három fiút vihetjük, de a lány marad. – mondta határozottan. Figyelte a reakciómat.

Arcomból a vér minden cseppje kifutott, a fiúk pedig mind engem néztek. A kisfiú rájuk nézett, ahogy én is. Az ő arcuk hitetlen volt. Zayn kezdte először a fejét csóválni, majd hangosan kijelentette:

- Jasmine nélkül sehova sem megyünk! – hangja dacos volt, ellentmondást nem tűrő.

Az igazgató is ott állt, velünk szemben, akinek arca hirtelen eltorzult és égő vörös lett, még a kopasz feje búbja is.

- Mit képzelsz te kis fattya kölyke?! – mennydörögte a férfi, miközben közelebb lépett Zaynhez és a hajába markolt, hogy erősen megcibálja. – Ellent mersz mondani a kis úrfi szavára?!

- Engedje el a fiút. – mondta teljesen nyugodtan, minden érzelem nélkül a kisfiú. Megint végigmért tetőtől talpig, de tekintete olyan szúrós volt, hogy az szinte fájt. – Ha azon múlik, vihetjük a lányt negyediknek. Húgomnak jó játszópajtás lesz… - a hangja nem árult el semmit, de a szemében olyan mértékű fájdalom honolt, mint amilyet még sosem láttam…

***visszaemlékezés vége***

Mostmár megértem, miért honol mindig fájdalom a szemében, hiába boldog most is. Bár amikor Harryvel egy légtérben van, arca végre felragyog, kemény vonásai eltűnnek és csak a gondoskodni vágyó ember marad a megkeseredett, magába forduló, gonoszt eltűntetve.

Csak Harryről nem tudom leolvasni az érzelmeit ilyenkor. De az az egy kívánságom, hogy Harry legyen boldog. Ne bántsa őt Louis, gondoskodjon hát róla ha igazán szereti!