Három nap múlva...
Harry szemszöge:
Mióta Louis beszélt Mahidevran asszonnyal, több munkát oszt rám. Mikor kiosztja a munkát, nem úgy beszél velem, mint szokott, hanem kedvesen, mint egy kisdeddel. A többiek is ferde szemmel néznek rám, csak Mathieu nem, ő még mindig beszélget velem. Amikor szóbahozza Louist, mindig eszembe jutnak az eddigi csókjaink és mindig elpirulok. Jasmine is kevesebbet beszél velem, bár mondjuk ő szokott hozzám fordulni, kedvesen rám mosolyog, mikor összefutunk a házban.
Louissal viszont nem is
találkoztam, csak mikor elmegy mellettem a házban, vagy amikor a család
étkezik, és ez fáj. Ő nem keres engem, én pedig a sok feladattól nem tudok
elmenni hozzá. De azt mondta, ma kér kimenőt, és megmutat nekem valamit.
Vacsora előtt Mahidevran azt
mondta, hogy ne segítsek mosogatni, csak egyek és menjek ahova akarok. Azt
mondta, hogy Louis kérte. Én így is tettem, s mikor megettem a vacsorát, fent
bekopogtam Louis szobájába.
- Gyere be! – hangzottak a
szavai. Halkan nyitottam, majd zártam az ajtót. Louis most teljesen más volt.
Valahogy egyszerre volt vidám és szomorú az arca, mikor rám nézett. De egy
pillanat alatt felragyogott, mikor közelebb lépett. Egész közel ért, mikor
megszólalt.
- Szia.
- Zija… - akár mennyire is
örültem, hogy itt vagyunk és együtt leszünk kint, feszélyez egy kérdés. –
Louis, kérdezhet valami?
- Bármit Harry.
- Mijé net foglalkozo velem a
njapokba? Net szó’sz , net néz, net ölel és csjókol engem.
- Mert nem lehetünk együtt minden
pillanatban. Úgy kell tennünk, mintha csak barátkoznék veled. Ezért is kértelek
el előbb. Azt mondtam, kocsmázni viszlek…
- Net szerjetek inni. – mondtam,
miközben félrenéztem.
- Igazából nem is oda viszlek,
csak álca. Annál egy sokkal különlegesebb helyre megyünk, legalábbis számomra
nagyon fontos hely… De induljunk! – mondta és arrébb lépett és lenyomta a
kilincset.
Amikor kiértünk a házból,
felvettem a sapkámat, amiért még beszaladtam, mielőtt elmentem hozzá. Mögötte
mentem, kicsit összehúzva magamat. Az utca szinte kihalt volt. Egy-egy ember
ténfergett az úton, de más senki.
Gyorsan beértünk a város
boltokkal teli részébe, ahol be-benéztem a kirakatokba. Sok minden volt ott,
könyvek, virágok, bútorok, kisebb nagyobb ajándéktárgyak voltak a különböző
helyeken, de mindegyikben volt valami egyforma. Az ajtajukra mind egyforma
szöveg volt kiakasztva. Gondolom valami olyasmi, hogy bezártunk vagy zárva.
Louis bekanyarodott egy utcába,
majd még egybe és még egybe. Nem tudtam hová akar vinni és a némasága tényleg
megrémisztett.
- Hová visze’?
- Az erdőbe. – mondta ki
nyugodtan. Én megszeppentem, de mentem utána. Gyorsan kiértünk a város részből
és a kisházas részen mentünk át. Néhol még halványan pislogtak a fények, de
néhol már nem.
Louis megint bekanyarodott, de itt
már nem volt út, csak fű. Hirtelen megállt és megfordult.
- Te maradj itt! – ezzel
bekopogott a házba, és mikor kinyílt az ajtó, egy öreg hölgy állt ott. A
hölgy és Louis hadartak valamit, és a nő odaadta a kezében lévő lámpát, majd
Louis adott valamit a kezébe és a hölgy visszament. Én furcsán nézhettem rá,
mert a szája sarkába egy kis félmosoly húzódott be.
- Gyere, a végén még megfagytunk.
– megfogta a kezemet és kicsit megsimította. Elindultunk az erdő fel, de még
megállt egy sárga virágos bokor mellett és letört egy ágat. – Ez aranyeső.
Mindig viszek belőle, ha elmegyek oda.
Hozz egyet te is, ha szeretnél. – vonta meg a vállát és félre nézett.
Óvatosan letörtem egy ágat, majd elindultunk.
Az erdőnek volt valami ijesztő
bája így éjjel. Ahogy a még meg nem világított fák szonettjei ágasan-bogasan
álltak szanaszéjjel, valami hátborzongató volt. Az út, most felfelé vezetett,
nem túl meredeken. Mikor felértünk, megszólaltam:
- Sjok kell menni be?
- Nem, már nincs sok, csak pár
lépés. Nézz előre, ott csillog egy tónak a vize. Ide jöttünk. – itt egy
kicsit lejtett az út, de láttam a
csillogást elöl. Ahogy mentünk, egyre sárgásabb lett a csillogás. Louis
megállt, az egyik ágra felakasztotta a lámpát és csak meredt a tó közepe felé.
- Gyjönyörű a hely Louis.
- Gyönyörű hely egy gyönyörű
kislánylak.
- Tesjék? – néztem rá. Hirtelen
nem értettem miért mondja ezt. Ő megrázta a fejét és előrébb ment, egészen a tó
partjához, majd leguggolt. A vizet megcirógatta a bottal, ami miatt kis
hullámok keletkeztek a vízen. Aztán egyszerűen kivette a botot és elkezdte
leszedegetni a pár kihajtott virágot és a tenyerébe rejtette őket.
Amikor mindet leszedte, az ágat
letette maga mellé, kicsit feltűrte a felsőjét és a fagyos vízbe eresztette a
kezét, abból a virágok kiúsztak. Hirtelen lökött egyet, amitől megint hullámos
lett a víz és szanaszét vitte a sárga virágokat.
- Most már nem vagyok olyan
biztos, hogy jönnöd kellet volna… - a hangja megremegett. – Ide általában
egyedül jövök, megemlékezésképp. – a kezével a vizet cirógatta, mintha egy
alvó gyerek puha arcát simítaná…
- Mijért egyedül? – nem mertem
közelebb menni hozzá. Valahogy olyan nyugodt volt ez a pillanat, mint még soha
semmi. Nem fáztam, nem éreztem semmit, mintha az idő megállt volna.
- Harry, kérlek, ne rémülj meg,
de… Ez a tó egy sír.
- Mi? Eto mogila? Egy sírhe’?
- Igen, egy hat éves kislány halt
meg ennek a tónak a vizébe fulladva. Lucinda, a legjobb lány volt a világon és
az idiótaságom a sírba vitte. – a hangja remegett. A sírás küszöbén állhatott,
de én nem tudtam mit kezdeni. Annyit tudtam tenni, hogy a vállra tettem a
kezemet és megszorítottam. Ő felemelte rám a fejét és az arca csillogott a
könnyektől.
- Ki volt a’? – csak ennyit
tudtam kérdezni. Más nem jutott eszembe.
- Az ikerhúgom. Lucinda
Tomlinson, most 17 esztendős lenne, ha nem akarok aznap ide jönni. – én is
leguggoltam mellé, és azt tettem amit ő, az előző percekben. Ugyan úgy a vízbe
engedtem a virágokat és hullámokat keltve elindítottam őket. A kezemet a
nadrágomba törültem és imára kulcsoltam azt… A kislányért, aki itt
nyugszik ,ebben a tóban.
- Tu... tudod, pár éve amikor ki…
kijöttem megemlékezni, me… megígértem Lucynak, hogy csak azt hozom el ide,
akit… akit érdemesnek tartok rá és akit a… annyira szeretek mint őt szerettem.
– hangja el-el csuklott, amikor beszélsz. Rátört a sírás, amitől elszorult a
szívem – Már… Már akkor megérdemelted, mik… mikor szóban bántottam a hú…
húgaidat, de te megvédted ő… őket! Ha
mond… mondjuk a testvéreim közül, akárki jött volna, ő nem ezt tette vol… volna.
Nem állt volna mellém, mi… mikor elöntött a fájdalom, tal… talán még élvezték
is volna a látványt, hogy vég… végre megtörve látnak, de te… Úgy tűnik jó
embert hoz... hoztam magammal.
- Ők net tudják?
- Jasmine igen, de neki pár napja
mondtam el, rezzenéstelen arccal. Veled erre nem vagy... vagyok képes, mert melletted
újra érzem, hogy dobog belül valami. Már újra van kiért érezni és élni tov... tovább
ebben a nyomorult életben.
- Mondhat azt, érzek át, de net
teszjek, mert ez net lehet át érjez. Részvét, hisz ez szörnyjű de net tudok
átérez.
- Most egyszerre vagyok boldog,
amitől ugrálni tudnék és fáj a szívem, amitől a földön fetrengve tudnám azt
ütni. Nem tudok mit csinálni, el kell fojtsam…
- Net kell! Vagyjunk olya’ bent,
hogy net hall sjenki. Krichat’! Kifált, ordjít! Attól lesz job!
- Tényleg?
- Én szerjint jo! Kiad feszült.
Áll fel és prjóbál! – mondtam, miközben én felálltam. Ő is felállt és nagy
levegőt vett. Én befogtam a fülemet, úgy érzem nagyon hangos lesz.
És igazam volt, befogott füllel is
hangos volt. Ő a kezeit ökölbe szorította és lefelé csapkodott velük, közben
néha dobbantott egyet a jobb lábával. Lassan arca egyre vörösebb lett, de
amikor emeltem a kezemet, hogy a vállára tegyem, ő abbahagyta.
- Job? – néztem rá.
- Sokkal. – mondta, majd
megölelt. Én visszaöleltem és közben megsimítottam a hátát. Ő a nyakamhoz fúrta
a fejét. A lélegzetei csiklandoztak.
Pár pillanattal később egyszerűen
hátrább hajolt. Hideg kezét óvatosan a nyakamra simította és megbabonázott a
kék íriszeivel.
- Harry, lehetne egy kérésem?
- Da. – bólintottam kicsit.
- Melletted akarom tölteni az
éjszakát a szobádban. Nem lennék képes egyedül lenni ma éjjel. – miközben beszélt,
arrébb nézett, majd vissza rám.
- Jo. Csak Mahíjdevránnal lesz
gond. Ha jön ébreszt és te vagy ott az baj.
- Mindenki azt hiszi, hogy inni
mentünk. Ha én mondom, akkor elhiszik, hogy túl sokat ittunk ahhoz, hogy tudjuk
melyik kinek a szobája és olyan fáradtak lettünk, hogy már el is aludtunk,
amint az ágyba kerültünk.
- Ez okos. – nem tudom milyen
ötlettől vezérelve, de gyorsan adtam egy puszit a szájára. Nem hajoltam messze
az arcától, éppen csak pár centire, mégis, ő hisztérikusan kapott a nyakamhoz a
másik kezével, hogy újra közelebb legyek hozzá. Megcsókolt, de most másképpen.
Most nem volt gyengéd, és óvatos. Ebben a pillanatban heves volt, és
meggondolatlan. Ennek okán, olyan erősen harapta meg a számat, hogy kibuggyant
belőle a vérem.
Hirtelen löktem el magamtól, túl
erősen, mert elesett. A feje koppant a kemény földön és erre én nagyon
megijedtem. Gyorsan le is térdeltem mellé. Mikor kinyitotta a szemét, először
haragos, majd bánó volt az arckifejezése.
- Sajnálom! – mondta halkan
lehajtott fejjel.
- Ukusil menya! Harjap! Vérzek! –
mondtam. Nem akartam rossz hangnemet megütni, de úgy látszik sikerült.
- Bocsáss meg kérlek! – suttogta.
– Nem akartam!
- Akko’ mijé’t? – igen, dühös
voltam, de ezt nem tehetem vele. Ezen a helyen semmiképp. Nem akarom, hogy azt
higgye, én is olyan lennék, mint a testvérei.
- Ez volt az az énem, ami
kialakult az évek alatt. A magának jót akaró, mással nem törődő énem. Sajnos
nem tudom sokáig kordában tartani. Melletted sem tudok mindig érző lelket
kipréselni magamból. Akartalak érezni és túl vad voltam…
- Kel fe’ mer’ megfáz. – álltam
fel, majd a kezemet nyújtottam. Elfogadta és felhúztam. Közel lépett hozzám,
annyira, hogy szinte levegő sem volt köztünk. Ő a jobb kezét az arcomra tette
és megsimította, de én elfordítottam a fejemet, ami miatt már nem ér hozzám a
keze.
- Elindulunk?
- Da. – bólintottam, Ő egyszerűen
levette a lámpát és elindult, én meg utána, néma csendben.
***
Csendesen léptünk be a házba, s
halk léptekkel osontunk az emeletre. Későre járt már, mindenki aludhatott. Az
emeleten Louis megfogta a szobája kilincsét, én meg a vállát. Ő hátrafordult és
rám nézett.
- Net alszjol nála’? – suttogva
beszéltem és kérdőn néztem rá.
- Azt hittem nem akarod. –
suttogott ő is. – Azt gondoltam haragszol.
- Net harag. Jösz?
- Persze. – mondta. Az én ajtóm
alól még pislákolt valami fény, ezt nem értettem. Óvatosan nyitottam be, de nem
volt ott senki, csak az olajlámpa égett. Halkan csuktuk be az ajtót, majd a
cipőmet lerúgva ültem le az ágyra. – Nem zavar, hogy sáros lesz a lepedő? – ő
is leült mellém és lerúgta a cipőjét.
- Zavtra mos ágynemű. Zavtra a
következjő njap.
- Szóval holnap… Feküdjünk le,
mert fáradt vagyok. – én csak bólintottam és arrébb dobtam a szúrós takarót.
Egy egyszerű intéssel mutattam, hogy másszon be. Ő szorosan a falhoz nyomult,
én pedig eloltottam az olajlámpát. Befeküdtem mellé és hallottam, ahogyan
szuszog. – Nincs kedved hozzám bújni? – suttogta.
Én szó nélkül mocorogtam, hogy
közelebb kerüljek hozzá. Olyan közel mentem, amennyire csak tudtam. A vége a
lett, hogy ott voltam, teljesen hozzá simulva.
A fejem a mellkasánál volt, és oda fúrtam, mint a húgaim régen nekem.
Erről eszembe jutott egy kérdés.
- Louis… - suttogtam a
mellkasába.
- Hmm? – mormogott félálomban.
- Hijányoz Luszindja?
- Nagyon. De te enyhíted a
hiányát, mert tudok valaki mással is törődni úgy, mint vele régen. Rajta kívül
már mást is tudok szeretni. És neked nem hiányoznak a húgaid?
- Da nagyjon. El se búcsúz tőljük
mikor induljok. Net tudok mi van velük, aggód.
- Talán egyszer újra láthatod
őket… - mondta és adott egy puszit a fejemre. Újra gondtalan gyereknek éreztem
magamat, akire nem hárul felelősség minden tette nyomán.
- Jo éj Louis!
- Jó éjt Harry!
Sziasztok! Annyira örülök a hat kommentnek, hogy az elmondhatatlan! Remélem tetszett a fejezet és most is lesz legalább fele ennyi! JA, a képet meg csak azért tettem ki, mert gondoltam, ez most eléggé passzol Louis hangulatához!
1 megjegyzés:
Olyanjólirszhallod:C Kb. napi 10-20x is feljövök h van e új rész :c egyszerűen kib*szottjó c:
Megjegyzés küldése