12.fejezet

Harry szemszöge:

Másnap:

Itt állok a fal mellett és nézem, ahogy nyugodtan reggelizik. Csendben, nyugodtan, rám sem pillantva. Olyan lesz mint ezelőtt volt… Hát persze! Azokat a pillanatokat leszámítva, amiket a szobámban töltött. Azok soha nem lesznek megnemtörténtek. Legjobb esetben is csak egy titok lesz az egész, vagy még egy bűn által ejtett folt az életemen.

Mert ez nem más, csak egy újabb bűntett… Ha nem is én követtem el, akkor is részem van benne, hiszen hagytam! Hagytam hogy másodszor is megtegye!

- Gyerünk semmirekellők! Leszedni az asztalt és irány a mosókonyha! – tapsolt kettőt Mahidevran, mire 13-an léptünk az asztalhoz, egy emberként. – Ma Harry, Ramona és John maradnak itt mosogatni. Brigitte, Estel és Emma  megy és mossa a szennyest. Mathieu, Trey, Jane, Lora, Mark, Carl és Donna lesznek a házban ügyelők. Minden kérésre nagyon figyelni és zokszó nélkül teljesíteni! Munkára! – ezzel mi átmentünk a kis mosogatóba, ahol három lavór állt, vízzel megtöltve, ronggyal a szélén, mellettük rakásokban a tányérok-edények, a lavórok előtt pedig hokedlik.

Én nekikezdtem a munkának, minden zajt kizárva gondolkodtam.

Vajon tényleg az lenne Louis titka? És egyáltalán miért hallgattam a kérésére tegnap? És hogy tudott egyszer szívmelengetően kedves lenni, eztán semmivel nem törődően gonosz? Mitől babonáztak meg a szemei? És egyáltalán miért gondolok rá állandóan?! Miért nem vagyok képes egy ilyen nyomorult alakot kiverni a fejemből?! Egy undorító embert, aki csak a maga jójával törődik.

- Harry… ugye így hívnak? Érted amit mondok, igaz? – nem figyeltem Ramona hangjára, csak töröltem sorra a sok edényt, tányért, evőeszközt.

- Hagyd őt Ramona. Hallottad mit csinált az úrfival… És Mahidevran sem hatotta meg! Te is büntetést akarsz? – kérdezte mély hangon a férfi.

- Da, értek amit beszélte’ csak máshova figyjelek. És mirjől beszjéltek? A Mahijdevrános dolgot értek, de a másik net.

- Hát, hogy megütötted a legnagyobb úrfit! Mathieu mondta el, még mikor kint vágtad a fát. Hát nem lenne igaz? Mathieu és a badarságai! – Ramona a fejét csóválta mellettem.

- Net, ő mond igatz. Megütötte’ Louis és net bánok! – mindketten nagy szemekkel néztek rám.

- Ha megüt, nem üthetsz vissza! Nem mondták?! – hüledezett John.

- De, viszjont net ütött. Olyat mond, ami nagyjon rossz.

- És miért nem hívod Louis úrfinak? Még magunk közt sem szabad keresztnevükön hívni a házbélieket, csakis ha ők kérik! – sopánkodott tovább John.

- Az én dolgom, ki engjed meg, hogy hív!

- Megkértek?! Hát ez hihetetlen! Nekem 10 éve nem sikerült ezt kivívnom senkinél! Tehát ezért lóghatsz el dolgokat! Behízelegted magad, igaz? – kérdezte Ramona.

- Net. Ha Louist megütök és kevés njap utján enged nevezzem úgy ahogy… Egy hjete sem vagyjok itten! Ennyit hízelegni net lehet, ha csjak net csinál éjje’-njappa’!

- Akkor hogyan csináltad? És a plusz reggeli máma? Azt hogy csináltad?

- Sehogy. Louis kér, ne legyek lenn amíg van itten Mr.Styles. Inne’ csjak annyit tud, kaptam ma plusz reggeli.  – hazudtam. – De ti mé nem mentete egyjből az urhoz?

- Mert titkon mindenki büszke rád! – suttogta Ramona. – Senki nem mert még egy rossz szót sem szólni nekik, nemhogy megütni! Bár nem is lenne olyan, aki földre vinné az úrfit, mert amint bárki bepróbálkozna akármivel, kapnánk egy olyat, amivel egy hétig kómásan fekszünk.  Te olyan vagy, ki kiállhat értünk!

- És engjem ki védjene?! – förmedtem rájuk, mikor eszembe jutott az éjszaka. Ilyenkor senki sem tudna megvédeni. Egyszerűen, ha azaz alak belenéz a szemembe, nem tudok mást tenni, csak várni és magamban szenvedni. Ez lett életem első és második csókja, amit egy fiú vett el.

De mégis, olyan különleges ez az érzés legbelül. Valamiért újra vágyom azt, hogy érezzem, amikor cirógatja az ajka az enyémet, bármennyire is undorító dolog. Kíváncsi vagyok, milyen lehet, ha ezt érzem, akkor mikor megteszi. Vajon boldog lennék, vagy megint sírva fakadnék?

- Harry… - mondta halkan a nevem Ramona. – Ezt nem kell komolyan venned. Csak egy reménysugár volt, de látom ezt is elvesztettük. – mondta elhalóan, majd belemerült a mosogatásba. Meg is van a következő feladatom, ha végzek! Megkeresem Jasminet! Beszélnem kell vele!

***

Amikor végeztem a rám osztott adag koszos edénnyel, sietős léptekkel hagytam el a mosogatószobát, és azon gondolkodtam, hol találhatom meg Jasminet.

Úgy tudom, hozzá nem jár tanár, tehát vagy a szobájában lesz, vagy a könyvtárban olvas.

Először az emeletre mentem, hogy bekopogjak a szobájába, de mikor már majdnem indultam volna a könyvtárba, felhangzott a ’ Tessék! , mire lenyomtam a kilincset és beléptem  a szobába.

- Jo njapot Jasmine, remélem net zavarjom!

- Harry! – arca felragyogott, mikor rám nézett. – Te sosem zavarsz! És amúgy is beszélni akartam veled! – már a beszélni szó is a tegnap estét hozza a lelki szemeim elé! Nem akarom látni…!

- Én is maga!

- Akkor mond, mit szeretnél.

- Kérdés lenne… Az hogy… Milyen az ha valjaki szerelem? Mit érjez akkor? – reménykedtem benne, hogy Jazmin tud válaszolni. Ha ő nem, akkor senki.  Jasmine halovány mosolyából ítélve, érti mire gondolok.

- Hát, azt hogy milyen, azt nem tudom szavakba önteni, de elmondhatom, mit érzel, ha valakit szeretsz. – én csak szaporán bólogattam és figyeltem. – Hát, amikor meglátod azt, akit szeretsz, érzed, hogy az arcodba szökik a vér; úgy érzed, hogy a gyomrod liftezik és görcsbe rándul, mikor meglátod. Ha hozzád ér, olyan, mintha a szíved a torkodban dobogna, és nem tudsz tőle beszélni; amikor kerülöd a szerelmeddel a pillantását, mert még attól is megremeg a lábad; félsz, hogy elgyengülsz, ha a szemébe nézel… Bár ez női szemmel másabb, mint a férfiével. De ha valamennyit észreveszel magadon, akkor szerelmes vagy, ezt garantálom.

- És ha én net akjarok belé szerjelmes lenni? Ha ezek közjül valamennyji igaz rjám, de én net akar, tehet valami?

- Nem Harry. Ezt a szívünk dönti el, nem az agyunk, vagy a testünk! Ha a szíved húz valakihez, annyira, hogy epekedve vágyod az érintését, hogy csak rád figyeljen, akkor menthetetlenül szereted. De mindig a csókjára vágyik az ember a másiknak.  A kedves, becéző ajkaira, hogy egy hosszú szenvedélyes csókban mutassa ki, hogy mennyire szereti. És minden szeretetet, amit ő ad neked, viszonozni vágysz…

- Te honnjan tjud ily’ sok?

- Éreztem már ilyet. Ha azt hiszed van nagyobb kín annál, hogy szeress valakit, aki semmit sem érez, akkor nagyot tévedsz! A viszonzatlan szerelem, nagyon, nagyon tud fájni, ezt tapasztalatból mondom.

- És ha vjiszon szerjet másik?

- Akkor legyél nagyon boldog. És használd ki a fiatalság szabadságát! – mosolygott rám.

- Köszjönök!

- Szívesen. Most pedig rajtam a sor, hogy kérdezzek. Mit gondolsz Louisról? Milyen embernek tartod őt? – megállt bennem az ütő. Vajon tudhat valamit? Lehet hogy csak véletlen…

- Kifejezette’ net kedvel. És ez még szjép szó. – mondtam. Nem kedvelem, de amit Jasmine mondott… aszerint én szerelmes kéne legyek belé…

- Értem. Van még kérdésed?

- Da, csak egy! Lehet valjakit szerjetni és gyűlölni egy idjőben?

- Igen. Olyan fiatalon, mint te, nem tudod melyik érzés az igaz. De majd ez kiválasztod te magad!

- Hogyjan?

- Ráérzel… Ne gondolj semmire, engedd el a tested és bízd magad a szívedre! Az megmutatja a jó utat! – mondta nyugodtan. Benne megbízom, csakis benne!

***

A mi megebédelésünk után, abban a fél órában, amit kaptunk a csendes pihenő alatt, a szobámban akartam gondolkodni.

- Harry! – szólt valaki olyan halkan, hogy alig halottam. Ez csakis Brigitte lehet… És igazam is lett.  Mikor elém ért, végigvizslatott tetőtől talpig. – Louis úrfi teát kér. Menj a konyhába és csináld meg neki! Annyira már csak kiismered magad. Két teáskanál mézzel. – én erre csak bólintottam.  Nem tudtam ellenkezni, és nem is akartam.

***

Fél kezemben a csészealátéten egyensúlyoztam a csészét, miközben bekopogtam. Megint felhangzott a ’ Tessék! ’. Még vettem egy nagy levegőt és benyitottam.

Louis ott ült egy nagy, barna karosszékben, és csak meredt maga elé, majd felnézett és a szeme megvillant, amitől megijedtem, őszintén.

- Tedd csak le. – mondta miközben kicsit feljebb ült a székben. Nagy, hosszú léptekkel igyekeztem oda, majd mikor a porcelánalátét csilingeléssel jelezte, hogy megérkezett az üveglapos dohányzóasztalra, én megálltam a karosszék mellett.

- Szerjet még valami? – nyakát bal oldalra tekerve nézett fel rám. Csak a szemem sarkából láttam, mert egyenesen meredtem előre.

- Attól függ, te szeretnél-e valamit? – amint ránéztem, elvigyorodott. Tudtam, hogy mind a kettőnknek felrémlett a tegnap este, csak mindkettőnknek más érzés kapcsolódott hozzá.

- Úgyis megtjesz, amit akjar, hogyha akjar. Ez az egy dolo’, ami elle’ net tjudok tenni sjemmi.

- Viszont én ígértem valamit, emlékszel? Dereng, hogy mit mondtam?

- Csak akko’ ha én kérjek…

- Én nem fogok semmit tenni veled, csak ha te mondod. De csak egyetlen szavadba kerül és a lábad előtt heverek! – arcomra undoros grimasz terült. Ez a gondolat elborzaszt. – Csak annyit kell mondj: akarom! és én újra megteszem azt amit tegnap, sőt, ezerszer jobban csinálom majd!

- Soha net kérek ilyen!

- Hidd el, hogy fogod. Úgy, hogy az első csókod volt, úgy ezerszer könnyebb dolgom van. Nem tudod hogy van-e jobb, van-e rosszabb csók ennél és vágyod majd tudni. Mástól nem tudod megkérdezni csak tőlem, mert te nem olyan vagy aki odamenne egy utcalányhoz ilyen dolgokkal. Azok meg amúgy is kacagva hajtanának el. Égni fogsz a vágytól! Az ártatlan test ilyen. – lassan felállt, szembe velem. – Kíváncsi… - ujjai lassan végigfutnak a karom mellett, de nem ér hozzám. - …Merész… - most a nyakam mentén indult el. Szinte hozzám ért, alig pár milliméterre lebegett. – …Félénk… - amit az ujja hozzáért az arcomhoz, elkaptam a fejem és ő vigyorodott. - … De amit nagyon szeretek, az az, hogy lehetetlenül makacs és akaratos.  Most még ilyen vagy, érintetlen, de később olyan leszel mint én!

- NET! NIKOGDA! – ordítottam.

- Nem is tudod milyen szép az arcod amikor dühös vagy. – megpróbált hozzám érni, de elkaptam a csuklóját. Gyors mozdulattal háta mögé csavartam a kezét. – Ááá! Engedj el!

- Net! Net érhe’ hozzjám! – valamin felnevetett.

- Az ismeretlen erőszakosság, igaz Harry? Tudom, hogy te nem ilyen vagy.

- Net  tujdsz te sjemmi! – amint kimondtam, elvesztettem az egyensúlyt és elestem. Kigáncsolt.

- Ezt azért nem mondanám semminek. Én is tudok verekedni, bár kétségtelenül erősebb vagy. Az a kérdés, hogy ügyesebb is vagy-e. – hagytam hogy fölém másszon. – A kivárás nem mindig jó taktika, ugye tudod? -  lefogta a vállaimat, és fölém hajolt, túl közel. – Gyerünk kölyök! Tudom, hogy ha jobban csinálod, le tudsz lökni! De ha arra vársz, hogy megtegyem, akkor csalódnod kell. Te kell kimond!

- Sjoha! – morogtam. Olyan közel volt, hogy még a gondolataimat is hallgathatná.

- Gondolj csak bele, mit tehetek én most veled, amit egy nő soha! Mit tehetünk majd az első éjszaka és utána…! - egyre közelebb volt.  Elkaptam a vállát és fordítottam. Fél kézzel nyomtam le a mellkasát, míg a másikat a levegőbe emeltem, hogy üthessek, de megálltam. Egyszerűen megdermedtem felette.

Ki akar provokálni belőlem valamit. Próbálkozik. A felszínen amiket mond, undorítóak, de ha mélyebbre ásunk… Ezek nem csak üres szavak. Ez a fiú annyira nem nagy színész, hogy akkora beleéléssel játsszon. Én viszont elvesztettem a fejem és nem tudtam a szerepemben maradni. Kedves, nyugodt, félénk… Ennek pont az ellenkezője, utálkozó, dühös és erőszakos.

- Mire vársz? Tedd meg! Üss meg, nem nagy dolog! Ebcsont beforr, nemde?

- Net, én net verjekszek! – lemásztam róla és mellette telepedtem meg. Nem fogom megütni, bármit is mond… Kivéve, ha előveszi a családomat!

- Mit hiszel, attól elmúlik a heves szívverés, a pírba öltözött arc és a liftező gyomor?

- Chto?

- Kiprovokáltam, hogy meg akarj ütni és letagadnád, hogy szerelmes vagy mi? Legbelül elhiszed, hogy amit mondtam az komoly, ugye? Megfordult benned, hogy a tegnapiak után apámhoz megyek, igaz? De gondol csak bele, hogy mi van, ha tényleg eltalált Ámor nyila és te vagy akit először megláttam? Legbelül elhiszed, hogy szeretlek. Csak nem ismered be, hogy te is szeretsz engem.

- Miért akjar, akjarjam? – néztem magam elé.

- Mert én is akarom. Megőrülök, ha nem vagyunk egy légtérben.  Melletted tudok valaki más lenni, nem az erőszakos, kőszívű ember aki valójában vagyok. Te vagy az egyetlen, a húgaimon kívül, akihez képes vagyok gyengéd lenni. Minden rossz szavad fáj nekem, valahogy úgy, mint ahogy neked az, ha a családodra mondanak rosszat.

- Neke’ mijért lesz jobb ha mondok ki?

- Gondolkozz. Vagy egyedül öregszel meg, repedtsarkúakat hajkurászva az utcán, vagy találsz egy olyan idióta gazdag családot, akik hozzád adják a lányukat, akit egyáltalán nem biztos, hogy szeretni fogsz. Rám is kétféle sors vár. Vagy olyanhoz adnak, akibe tényleg beleszeretek, aminek az esélye szinte nulla, vagy hozzámegyek egy befásult úri hölgyhöz, és hajkurászhatok kölyköket az ópiumtanyákon, akit megvehetek magamnak egy estére. Ezt egy életen át nem lehet csinálni, lásd be! Ha csak pár hónapra is, de boldogok lehetnénk!

- Mibő’ gond’lod  leszek boldo’ , ha megtesjzem?

- Nem vagyok biztos benne. Csak meg akarom mutatni, milyen ha valaki nem úgy teszi meg a dolgokat, hogy nem is szeret. Meg akarom próbálni, hogy boldoggá teszlek!

- Gondjolkod kell.

- Menj. Nem tartalak fel. Remélem, nemsokára kimondod majd. – mondta, miközben felálltam. Megfogtam a kilincsit, de nem nyomtam le.

- Louis… - reménytől csillogó szemmel nézett rám. Valamiért mosolyra húzódott a szám. -… taljan. – ezzel a szóval nyomtam le a kilincset, majd léptem ki a szobából.