Bevezetés

Csak futottam és futottam, hogy ne érjenek úttól a rendőrök. Ha nem rohanok teljes lelkemből, akkor elkapnak és bezárnak az egyik dologházba, vagy ami rosszabb, guillotine alá küldenek a lopásért. Idegen ország, idegen nyelv, idegen emberek! Minden idegen a számomra, csoda, hogy még magamat nem tartom idegennek, amikor belenézek egy pocsolyába és meglátom a tükörképemet.

Gyors lépteim bevisznek London város egyik piacterére, de a rendőrök csak nem akarnak lemaradni mögöttem. Szorosan fogom a kezemben a kis tarisznyát, amibe beletettem a kenyeret és a pár napos almákat.

- Állj meg te kis tolvaj! – kiállt utánam az egyik, miközben befurakodik az embertömegbe. Az állj és tolvaj szót sikerült megértenem. Nem tudok sokat angolul, egy hete érkeztem. Sok helyen jártam, amíg ideértem Szentpétervárról. Jártam a gyönyörű Moszkvában, Minszkben, Varsóban, Frankfurtban, és a napfényes Párizsban. Minden helyen megtanultam egy kicsit a nyelvből, hisz egy hónap alatt sok mindent szed fel az ember, ha még csak 15 esztendős is.

Sikeresen befutottam az egyik sikátorba, ahol még tűrhetően volt élet. Berontottam az egyik nyitott ajtón egy romépületbe, majd a falhoz lapultam.

- Utánam! Most elkapjuk azt a semmirekellőt! Esküszöm, guillotine alá juttatom, ha megtalálom! – a szívem hevesen vert, amikor meghallottam a guillotine szót. Egy szó, amitől a vándorlásom alatt rettegtem. Ha most börtönbe visznek, akkor nincs menekvés…

Amint a sok láb eldobog a ház előtt, én lerogyok és leülök a koszba. Már lassan férfi vagyok, de még így is olyan módon viselkedem, mint egy gyermek. A vége minden napnak az, hogy elsírom magamat, és úgy alszom el. Síratom a családomat, akik ottmaradtak Szentpéterváron, és keresik a kenyeret, míg engem a jobb élet reményében elküldtek. Annak reményében indítottak útnak, hogy valahol megtalálom a helyemet és sikeresen keresek pénzt az életre. Annak reményében, hogy jobb sorom lesz, ha beállok valahova szolgának és legalább fedél lesz a fejem felett.

Apám is innen származik, csak anyámért hagyta el a nemesi életet, amit nem is bánok. Soha nem tartottam magamat nemesi sarjnak és mások sem tartottak annak polgárpukkasztó viselkedésem miatt.  Loptam, csaltam és mindent elkövettem, hogy a húgaimnak jusson étel minden nap. Ha csak egy kis kenyérhéj miatt láttam őket mosolyogni, már az lángot gyújtott a lelkemben, hiszen az örömükre tettem.

A hónapok alatt nem csak nyelveket, hanem különféle csalásokat tanultam. Azt, hogy hogyan szerezzek minél több dolgot zsebtolvajlással. Tárcákat, könyveket, zsebórákat, és ha mázlid van, pénzt is. Bármit, amit pénzé lehet tenni. Szerencsémre olyan jó az arcmemóriám, hogy akit kizsebeltem, azt nem keresem meg és nem lopok tőle, de nem is adok el neki semmit.

De egyáltalán ki vagyok én, akinek a nagyapja egy angol nemes? Ennek a nemesnek volna egy földönfutó unokája, én, Harold Edward Styles. 1780-ben születtem, Szentpéterváron. Anyám Nadja Zubkin, apám Stephan Norman Lewis Styles. Két fiatal lánytestvérem van, és ők az életem értelmei…

Most el kell indulnom, itt nem maradhatok. Inkább az utcán éjszakázom, mert ott élet van éjjel is nem, mint egy kopár házban.  Elindulva visszajutok a piactérre és ahogy jobban kinyitom a szemem, meglátok egy nagy nemesi családot. Fiaik sétálnak elöl, s lányaik a szolgaasszonyokat nézik, hogyan, s mit válogatnak a sok zöldség közül.

 A leg idősb fiú sétál legelöl, mindig, mindenkoron, ezt még édesapám tanította. Arcából és magasságából ítélve, nem léphetett még felnőtté. A mellényének zsebére pillantok. Valami aranyosan megcsillan a zsebében, s rájövök, hogy egy arany zsebórát rejteget ott…